4.rész - Happy Birthday

- APA! –az ablakon keresztül megpillantottam az utca végén lévő kocsinkat. 

- És az miért is baj? –nézett rám kérdőn. 

- Mert ő azt sem tudja, hogy jöttök, főleg azt nem, hogy már itt vagytok. 

- Még mindig nem igazán értem. 

- Mindegy. –kirohantam a konyhából szólni a többieknek. –Fél perc és itt van apum. Menjetek fel a szobámba! 

- Már jobban vagyok, feltudok menni. -most Harry akarta felvinni őt.   

- Persze, persze, de a biztonság kedvéért. –és felkapta. Liam csak állt mellettem. 

- Te is menj. –toltam a lépcső felé. 

- Oké, de még mindig nem értem mi is a gond. 

- Mondtam, hogy hagyjuk. Menj már! –löktem rajta egy kisebbet. 

Szerencsére sikerült felérniük mielőtt apa belépett volna az ajtón, bár tényleg nem nagy gond, hogy itt vannak, de mégis csak 5 fiú van a házunkban úgy, hogy nem is tud róla, ha meglátná őket időt se hagyna elmagyarázni, már ki rugdosná őket a házból. 

- Szia, kicsim, meghoztam a tortát. –nyomta kezembe, a dobozban lévő cukorcsodát. Gondolom felhallatszódhatott, amit apu mondott, mert jött egypár nem igazán halk komment. 

- Remélem répás, sőt tuti, hogy répatorta! –jelentette ki Louis. 

- Biztos nem, de remélem cica formájú. –ez most Harry volt. Mindeközben hallottam Leila nevetését. 

- Szerintem teknős formájú. Huh, szerintetek kanállal kell enni? Ugye nem? – nem igazán értettem, miért gondolja Liam, hogy egy tortához kanál kell, de nem agyaltam rajta sokat, mert apa furcsa arca jobban zavart. 

- Te hülye vagy! Ezer százalék, hogy cicás. Egy 9 éves kislánynak miért lenne teknősös tortája? –akadt ki Harry a torta esetleges formáján. 

- Nyugodjatok már le, a torta az kaja, úgy, hogy tök mindegy milyen a formája és az ízesítése. 

- CSOKIS, NEM RÉPÁS és SIMA TORTAFORMÁJA VAN! –üvöltötte fel apu. Ezen meglepődtem, nem is kicsit. 

- Basszus, túl hangosak vagytok. –szólt rá Leila a srácokra. 

- Nem is kicsit. –szólt fel apu. –Kik ezek? –nézett rám mosolyogva, tényleg meglepett a reakciója. 

- Hát, csak a One Direction. –mivel elég érdekes fejet vágott, elmeséltem neki mindent. Elmondtam a tegnapi telefonbeszélgetéseket és levezettem neki, pontosan, hogy is kerültek ide. Miután végeztem felüvöltöttem: 

- Most már lejöhettek! –libasorban lejöttek a lépcsőn és köszöntötték aput. Udvariasak voltak, ennek örültem, mert ha nem lettek volna azok biztos, hogy apa kirakja őket a házból. Lassan megérkeztek a vendégek. Az összes kislány szereti a fiúkat, ennek következtében sikítással párosult ajtón való belépésük. Csináltak pár fotót is velük, kérték, hogy énekeljenek, de meg akarták várni a húgomat, aranyos volt tőlük. Sajnos épp ez miatt nem tudtunk beszélgetni, de úgy láttam élvezik a kicsik társaságát –tudom, hogy 9 évesen már nem olyan nagyon picik, de hozzám képest igen. Egyszer csak megcsörrent a lakástelefon. 

- Hallo? –szóltam bele. 

- Szia, aranyom. Nem sokára otthon leszünk. Szia, puszi. –válaszolt anyu és már le is tette. 

- MINDJÁRT ITT VANNAK! –kiabálással jeleztem, mit tudtam meg az előbb. Mindenkit elbújtattam, kivéve a srácokat. Őket beállítottam az ajtóval szembe és én is melléjük álltam. Kinyílt az ajtó, tesóm amint meglátta kik állnak előtte, sikított. Vagyis csak azt hittem, hogy sikít, de e helyett egy hatalmasat kiáltott: 

- NIALL! –és szó szerint, Niall nyakába ugrott. A fiú nem volt felkészülve, majdnem taknyolt egy nagyot húgommal a nyakában, de szerencsére a többiek megfogták őket. Miután lerángattuk Ninát az ír szőkeségről és mindkettőjüknek sikerült felocsúdnia a döbbenetből, besétáltunk az előszobába, ahol megköszöntöttük volna, de a torta nem volt ott. Teljesen kiment a fejemből, hogy kirakjam. Berohantam a spájzba, de nem voltam egyedül Liam követett. 

- Nagyon aranyos a kishúgod, jól meglepte Niallt az egyszer biztos. –és megint eleresztett egy imádni való mosolyt. 

- Hát, igen. Tényleg meglepte, de nem mindig aranyos. –visszamosolyogtam rá. Kibontottam a tortát rejtő dobozt, Liamet meglepte a kinézete. 

- Apukád nem azt mondta, hogy sima torta? –kérdezte. 

- De igen. Miért ez milyen?  

- Niall van rajta. –tényleg sima tortaformája volt, csak azzal a különbséggel, hogy a tetején Niall mosolygott. 

- Attól még a formája ugyanolyan, mint az átlagos tortáké.  

- Igaz, de akkor is Niall van rajt. 

- Ő a húgom kedvence. –vállat vontam és persze sikerült majdnem elejtenem a tortát, de Liam megtartotta a tortát fogó kezem. Kicsit belepirultam a hirtelen kontaktusba, de megnyugodtam mivel vele is ez történt. Próbáltunk sietni, mert ha nem kapja meg időben Nina a tortáját, akkor hiszti lesz és még kedvenc fiúcsapata sem tudja kompenzálni. Mikor beléptem az előszobába, a fiúknak feltűnt ki mosolyog a torta tetején. Elkerekedett szemekkel néztek Niallre, gondolom még nem láttak élőben olyan tortát, amin ők, -vagy ez esetben csak Niall- szerepel. 

- Enyém a fejem. –jelentette ki Niall, amint leesett neki, hogy ő szerepel a tortán. 

- Oké, de a szemed az enyém. –Liam kinézte magának azt a csodás szempárt. Nina kérdőn nézett rám, ő nem beszél még angolul így lefordítottam neki. Kérdezett valamit, hogy azt, hogy mondják angolul. 

- Kaphatok a fejedből? –lépett oda Nina Niallhez és hatalmas boci szemeket meresztett rá. Ennek még én sem tudok ellenállni, pedig 9 év alatt illő lett volna immunissá válnom.  

- Akár az egészet is. –hajolt le hozzá a szőkeség és ugyanolyat mosolygott, mint a tortán. Válaszát is fordítottam Ninának 

- Akkor jöjjön egy Happy Birthday! –mondta apu. Egyszer elénekeltük neki, úgy, hogy mindenki énekel és egyszer pedig elénekelték a srácok. Persze tesómnak az utóbbi tetszett jobban. Az énekelgetés után jött az ajándékozás. A vendégek oda mentek az ajándékokat tároló asztalhoz, én felfutottam a szobámba a Niall babáért, a fiúk pedig kivonultak a kocsijukhoz. Nem gondoltam volna, hogy hoznak ajándékot, hisz ők maguk az ajándék, a kert felől tértek vissza amit furcsállottam, de nem kérdeztem rá. Mindenki átadta az ajándékot, anyuéktól One Directionös cuccokat kapott; ceruza szett, óriás poszter, táska, hasonlók. Leila egy „Love Niall” feliratú pólóval ajándékozta meg, én pedig átadtam neki az ír babát és a köszöntő kártyát. Mielőtt a srácok adták volna át ajándékukat Zayn kiment, de most nem az autójukhoz, hanem a kertbe. Az összes vendég követte őt a szemével. Fél perc múlva visszajött és volt valami a kezében, amit egy kötél kötött össze kint az ajándékkal. És akkor belépett a meglepetés. Négy krémszínű lábacskája volt és egy One Directionös szett volt rajta. Ez egy 1D ruhás mopsz volt. Nina visítva rohant oda a kutyushoz és köszöntötte: 

- Szia, Niall! –így megtudtuk, hogy fogja nevezni újonnan kapott kis kedvencét. Anya, apa és az én állam is a padlót verdeste. Nem tudom mit gondoltak, hogy kérdés nélkül ide állítanak egy kutyával, csak remélni tudom, hogy apáék nem fogják kidobni a házból. 

- Ez, mi ez? –mentem oda Liamhez. 

- Egy kutya, de elég rossz lehet a szemed, ha nem tűnt fel. –szurkálódott. 

- Feltűnt, de legalább szólhattatok volna. 

- Bocsi –vágott sajnálkozó fejet. 

- Ne csináld ezt. 

- Mit? –húzta fel szemöldökét. 

- Ne legyél ilyen, nehéz nem megbocsájtani. –éreztem, hogy kezdek elpirulni, mivel egyre közelebb hajolt más különben egy szót sem hallottunk volna a húgom sikításától és könyörgésétől szüleim felé. 

- Milyen? Nem csináltam semmi rosszat. –fürkészett értetlen tekintettel.  

- Tudom, csak… Mindegy, hagyjuk. –rosszat tényleg nem csinált, de most komolyan. Közölnöm kéne vele, hogy majd elolvadok egyetlen szavától?! Tudom, hogy szinte alig ismerem, de már akkor teljesen oda voltam érte, amikor csak interjúkból ismertem, most meg, hogy életnagyságban előttem áll… Szavak nincsenek rá. A beszélgetést hál’ istennek nem tudtuk folytatni, mert Nina végül meggyőzte szüleinket a kutya maradásáról olyan érvekkel, mint pl. „olyan cuki”, „nézzétek az édes ráncocskáit”, meg hasonlók.  

- Niall, azt mondta nekem, hogy bújócskázni szeretne –állt fel Nina a kutya mellől. A jelenlévők értetlen fejet vágtak, mivel senki sem hallotta beszélni az újdonsült állatunkat. Ráhagytuk, ha neki azt mondta, hogy bújócskázni akar, akkor azt mondta. Így tehát a házunkban tartózkodó népség elbújt, egyetlen lány kivételével, ő volt a hunyó. A legtöbben az emeletre vagy a kertbe rohantak elbújni, én a spájzot választottam. Épp készültem magamra zárni, mikor valaki kirántotta az ajtót, a kezem is majdnem vele tartott.  

Liam jött be mellém a spájzba. 

- Hát te? Ez az én búvóhelyem. –vágtam neki durcás fejet. 

- Most már az enyém is –és ránk zárta az ajtót. Párpercig csendben maradtunk, aztán hallottuk, ahogy a hunyó elkiáltja magát, jelezve, hogy végzett a számolással. Persze egyből a mi rejtekünket nézte ki, próbált benyitni, de nem ment neki. 

- Van itt valaki? –kopogott be. 

- Nincs senki, talán a kertben nézd meg. –válaszoltam neki. 

- Rendben, akkor megnézem ott. –majdnem megfulladtam a visszafojtott röhögéstől. Rejtektársam pedig csak bámult rám, tágra nyílt szemekkel, egy szót sem értett az előbb történtekből. Megvártam, míg a kislány elszökdel a kert irányába, mikor ez megtörtént hangos röhögésben törtem ki. Liamen már látszott, hogy aggódik, amikor már kicsit lenyugodtam és levegőhöz jutottam lefordítottam neki a rövid szóváltásunk. Ő is hasonlóképp reagált. Most már mind a ketten szakadtunk a röhögéstől, én már a földön feküdtem, a barna brit pedig majdnem leverte a baracklekvárjainkat a polcról. Még, úgy 2-3 percig folytattuk fuldoklási kísérletünk, végül sikerült túltennünk magunkat az előbbi traumán. Kicsit megszomjaztam, ezért felálltam a földről és kinyitottam a mellettem lévő hűtőt. 

- Mit csinálsz? –hallottam a hátam mögül. 

- Csak szomjas lettem. –válaszom közben hátrafordultam és majdnem lefejeltem Liamet. Időközben odahajolt hozzám, pár centire az arcomtól. Pontosan egy vonalban került a szemünk, belenéztem abba a gyönyörű, barna szempárba és minden végtagom remegni kezdett, még a kezemben tartott ásványvizes palackot is elejtettem. Annyira furcsa, ijesztő és egyben igéző pillanat volt az előbbi, hogy moccanni sem tudtam és a szívem is kihagyott egy dobbanást. Liam hajolt le az üvegért, mivel még mindig mozdulatlanul álltam, megkerült és betette a hűtőbe. Miközben ezt végrehajtotta láttam, hogy egy sunyi kis vigyor rejtőzik az arcán. 

- Az előbb nem tudtuk befejezni a beszélgetést –állt meg velem szemben, de most tartotta az 1 méter távolságot. 

- Milyen beszélgetést? –mozdultam meg végre. 

- Azt a beszélgetést, amit ott hagytunk abba, hogy fejezzem be, amit csinálok, de te nem mondtad el, hogy mi is lenne az, amit csinálok. Rémlik? –húzta fel szemöldökét. 

- Rémlik, de én azt le is zártam egy mindeggyel.  

- Az nem számít lezárásnak. Na, szóval mit is hagyjak abba? –Ellenkezni akartam, hogy márpedig én azzal lezártam, de megint belenéztem szemeibe és minden elszántságom elrepült. 

- Hát, tudod. Pont azt, amit az előbb is műveltél –lesütöttem a szemem és figyeltem, ahogy az általam rugdosott ételhordó pattog a lábam és a fal között. 

- Miért mit műveltem? –nem láttam milyen arcot vág hozzá, még mindig féltem a szemébe nézni. 

- Semmit, hagyjuk. –legyintettem. 

- Ne hagyjuk. Kérlek, magyarázd el. –felemelte fejem a földről, így újból megpillantottam azt a csodás szempárt és újból szertefoszlott elszántságom a téma elvetése iránt. 

- Oké, elmondom, de csak mert ilyen szépen kérted. –elmosolyodtam – Ne röhögj bármit is mondok! – ingattam meg a feje előtt mutató ujjam. 

- Nem fogok, eskü. –tette a kezét szívére. 

- De tényleg ne. Na, szóval. Gondolom sejted, hogy azért voltam a koncerten, mert a rajongótok vagyok. –továbbra is a földet fixíroztam. -Már azelőtt nagyon odavoltam érted, hogy élőben láttalak volna, így meg aztán… Pluszba, még egyfolytában olyan helyzetekbe hozol, amikben nehéz egyáltalán gondolkodni, nem, hogy bármi mást tenni és ez összezavar. Főként azért mert tudom, hogy semmise lehet köztünk, már csak a távolság miatt is és a hírnevedről még nem is beszéltünk. Meg aztán miért pont én kellenék neked, amikor annyi lányt megkaphatsz? –mondókám végén sem néztem fel rá. 

- Huh. Tehát ez a gond. 

- Pontosan ez. 

- Figyelj! –és ma már másodszor emelte fel a fejem. –Hidd, el nem azért csinálok bármit is, hogy összezavarjalak. Előbb pedig ismerkedjünk meg rendesen és akkor döntsük el, hogy még mindig probléma-e a távolság vagy az esetleges hírnevem. –még mindig fogta a fejem kezében– És lehet, hogy válogathatnék több száz lány közül, de mi van akkor, ha nekem te tetszettél  meg és én veled szeretnék ismerkedni, nem pedig mással? Hüm? –biccentett egyet. Éreztem, ahogy elpirulok és szemeim hatalmas O betűre kezdenek hasonlítani. Hogy én, ÉN megtetszettem neki? Most viccel velem? 

- Te most komolyan hülyének nézel? –méregettem. 

- Egyáltalán nem. Úgy van, ahogy mondtam. –láthatóan meglepődött kérdésemen. 

- Jó, elhiszem, de elengednéd végre a fejem? –nevettem fel, mivel még mindig a fejem tartotta. 

- Ja, persze. –mondata lendületével engedte el fejem. –Lassan mennünk kéne, szerintem már vége van a játéknak. 

- Igazad lehet, de előbb mondd már el miért is jöttetek korábban!  

- Nem tudtunk mit csinálni a Hotelban –vállat vont.