2/6. – A levél

- Mit gondolt? Azt hitte, hogyha felhív egyből futok Londonba? Rosszul gondolta. De a hangja… olyan rég beszéltünk, még mindig olyan édesen, cirógatósan beszél –gondolkoztam az utcán.
- Patrik. Patrik. Patrik –suttogta Nina.
- Jó, jó tudom –ráztam meg a fejem.
Mikor hazaértünk, még mindig minimális sokk alatt voltam. A szobámban benyomtam a tv-t háttérzajnak, de nem figyeltem rá, belül a szavai hangzottak el, újra és újra.
Megcsörrent a telóm, felvettem.
- Szia Niall –üdvözöltem.
- Mi újság? –érdeklődött.
- Semmi –vágtam rá.
- Szóval mi történt? –faggatott.
- Mondom, hogy semmi –mászkáltam közben a szoba közepén.
- Akkor Liam miért lett ideges miután felhívott téged és miért csapkodja a ház összes ajtaját?
- Tippem sincs –tettem az ártatlant.
- Mesélj csak!
- Kérdezd meg tőle.
- Oké –nyomott ki.

*Liam szemszög*

Szinte összetörtem a mobilomat, úgy szorongattam, miközben  a számszélét rágva igyekeztem eljutni a szobámig becsapva minden ajtót magam után.
- Mi a..? –bámult utánam Niall.
Fel-alá járkáltam és az ágyra dobtam a telóm, ami 3 pattanás után a földön kötött ki.
- Baszki –indultam utána.
Vagy 10 perces keresgélés után már majdnem feladtam, amikor megcsörrent. Elterültem a földön és a hangirányába kutattam, ami a szekrény felől jött. Benyúltam a bútordarab alá, mire előhorgásztam a telefonom elnémult, ismeretlen szám volt, nem hívtam vissza, ha fontos újrahív. Ahogy felálltam szépen lefejeltem az egyik fiók gombját, nem tudom hogyan sikerült. Idegességemben erővel kihúztam a fiókot és azzal a lendülettel vissza is csaptam. Kiesett. Hatalmas káromkodás hagyta el a számat. Felvettem azt az istenverte szart, s persze  sikerült kiborítanom a tartalmát. Földhöz vágtam és elkezdtem szedegetni a papírokat, közben át is nézegettem őket. Köztük volt a levél. A Levél! Elolvastam, 9 hónap után ismét, bár mindenegyes szavára emlékszem.
„Kedves Liam,
Sajnálom. Én nem akartam, hogy így végződjön, nem akartam, hogy egyáltalán vége legyen, de mégis így alakult. Tudom, hogy szeretsz, érzem, ugyanakkor, azt is tudom, hogy jelenleg mérhetetlen düh uralkodik benned. Megértem. Ezek ellenére, arra kérlek, sőt könyörgöm, hogy bocsáss meg nekem. Szeretlek. Tudod, hogy így van, hisz hányszor elmondtam, mennyiszer éreztettem és mennyire érzem is. Ha mégsem bocsátanál meg. Megértem.
Emlékszel a húgom szülinapjára? Tudod, mikor elbújtunk a spájzban. Biztosan rémlik valami. Ott kezdődött minden, mint 2 tini úgy viselkedtünk, boldogok voltunk és most így kell véget érnie? Kiabálva, könnyek közepette, törött szívvel?
Vagy emlékszel mikor először kimondtuk azt a bizonyos szót? Bennem minden tiszta, akkor is milyen boldogok voltunk, most pedig csak düh és szomorúság.
Bocsáss meg! Kérlek! Ha nem is nekem, akkor Niallnek. Hallgasd őt végig, megfogod érteni, hogy mit, miért tett, csak hagyd, hogy végig mondja, beszéljétek meg.
És, hogy minek ez a levél? Csak annyit szeretnék közölni vele, hogy nem kell így véget érnie, lehetünk még boldogok. Nem kell, könnyes szemekkel, vörös arccal kiáltanod, nem kell a faltövébe kucorodva eláztatnom mindent. Nincs szükség ezekre, hiszem, hogy megtudjuk oldani, hiszem, hogy nem kell így véget érnie. De most mégis hazamegyek, hisz elküldtél, könyörtelenül, nem foglalkozva azzal mennyire fáj, elküldtél. Megértem.
A bőröndjeim már kint vannak a taxiban, te meg valahol a városban, itt hagytál esélyt sem adva arra, hogy elmagyarázzam. Megértem. Ha ezután sem keresel, tovább lépek, nélküled élem le az életem, nem jövök vissza, nem hívlak, nem kereslek. Így lesz, hidd el! És én úgy érzem, hogy nem fogsz keresni. Megértem.
Végezetül, csak hadd mondjam el még egyszer, hogy sajnálom.
Szeretlek!
Jeni.”
Ültem a földön és szorongattam a lapot. Niall lépett be kopogás nélkül.
- Mi volt ez? –érdeklődött.
- Csak kiesett a fiók –pattantam fel, ledobva a lapot.
- Persze, kiesett, magától.
- Így van –bólogattam.
- Mit beszéltél Jenivel? –döntötte meg a fejét.
- Már egy ideje nem beszéltem vele –folytattam a pakolást, mialatt Niall helyet foglalt az ágyamon.
- Kivonultál telefonálni, majd idegesen jöttél vissza, még az arcodon is látni lehetett, hogy őt hívod. Ja, meg fel is hívtam.
- Niall –csaptam meg.
- Ne koptasd –vett elő egy zacskó mogyorót- mesélj –tömte meg száját.
- Semmi nem volt, csak elhívtam a nyárra, Leila miatt.
- Köhöm, persze, Leila. Na és mit mondott?
- Nem akar jönni, eldöntötte, hogy nem fog.
- Meglehet érteni –öntötte a zacskó tartalmát szájába.
- Kössz –dobáltam a lapokat a fiókba.
Vagyis dobáltam volna, ha nem tört volna az egyik oldala.
- Rohadt jó… -rúgtam egyet a széttört darabba.
- Nyugalom, veszel másikat, Jeni pedig úgyis el fog jönni, ha akar ha nem.
- Ezt, hogy érted? –bambultam rá értetlenül.
- Megoldom, hogy itt legyen.
- Persze –raktam az íróasztalom tetejére a papírokat.
- Na, jó, igazából Leilának van egy tuti terve.
- Mi?
- Majd meglátod –öltött nyelvet- na de most gyere, nehogy nekem itt megsavanyodj –tolt ki az ajtón.
- Hova is megyünk? –érdeklődtem, miközben feltuszkolta rám a pulcsim.
- Majd kint elmondom. Elmentünk –kiáltotta.
- Szia kicsim –jelent meg Claire.
- Szia –csókolta meg- sietek.
Bemásztunk a kocsiba és elindultunk.
- Oké, most már elmondanád hova igyekszünk?
- Ajándékot venni Clairenek –koncentrált az útra.
- Minek? –értetlenkedtem.
- Holnapután leszünk 3 hónaposak –mondta, mintha ez egyértelmű tény lenne.
- És mit akarsz venni?
- Fogalmam sincs –rágta a száját.
- Az szép halál –bólintottam.
- Az –helyeselt.
- Valami olyan kéne, ami megmutatja mennyire szeretem, nem túl kicsi, de nem is túl nagy –agyalt.
- Várj kicsit, gondolkozom rajta.
3 hónaposak. Niallnek már 3 hónapja sikerült túltennie magát Jenin, nekem még mindig nem. Azt hittem neki sem fog menni és mi leszünk a két szenvedő lélek. Miután itt hagyott, nem elég hogy mindketten padlón voltunk, de még csak nem is voltunk ott egymásnak, nem beszéltünk. Aztán megjött az eszem, bár kicsit későn, de megbocsátottam. Niallel sikerült kibékülni, megbeszéltük, viszont Jeni, Őt még csak el sem értem. Eleinte ő hívogatott, keresett, de nem válaszoltam, az eszem pedig csak későn jött meg, túl későn. Sosem válaszolt, mindig kinyomta, ha üzentem, nem szólt rá semmit. Elcsesztem. A szőkeség is szenvedett, de volt valaki aki átsegítette ezen az egészen, Claire. Féléves siránkozás után Niall rájött, hogy van valaki aki szereti és neki sem közömbös, hát így jöttek ők össze. Én pedig azóta is egyedül tengetem napjaim. Lehetett volna barátnőm, több is, de mégse, miatta.
- Liam! Liam? Liam!! –szólítgatott Niall.
- Mi? Mi van? –ráztam meg a fejem.
- Kitaláltál már valamit?
- Ja, nem, bocsi. Elkalandoztam…
- Vettem észre.
Betértünk egy helyi, hatalmas bevásárlóközpontba, mondanom sem kell, de fogalmunk sem volt merre keressük a megfelelő ajándékot.
- Pontosan miért is engem raboltál el és nem valamelyik csajt?
- Nem érnek rá, te meg úgyis csak penészesedtél a szobádban –grimaszolt a kirakatban lévő ajándékokra.
- Akkor legalább hívd fel valamelyiket –javasoltam.
Előkapta okoskészülékét és már tárcsázott is.
- Szia. Igen, megint én, igen elmondta. Semmit, mindegy, majd megbeszéljük, de most nem ezért hívtalak. Tudod Claire-rel közelítünk a 3. hónap felé, és fogalmam sincs mit vegyek neki, és Liam sincs nagy segítségemre –nézett rám összeszűkített szemekkel.
Mintha csak én tehetnék róla.
- Rendben, köszi, visszahívlak, ha megtaláltuk.
- Jeni szerint egy ékszerboltot célozzunk meg.

Verseny.!

Szerbusztok Directionerek!^^♥
Kicsit utólag, de NAGYON BOLDOG KARÁCSONYT!♥ És előre is boldog újévet!:)
Most nem résszel jelentkezem (majd holnap!) hanem egy versennyel. Biztosan vannak köztetek bloggerek, de olyanok is akik bár nem vezetnek blogot megmutatnák milyen ügyesek, szóval arra gondoltam, hogy indítok egy írói versenyt a blogomon.
Az lenne a feladat, hogy írnotok kell egy részletet a történetemhez.:)

Követelmények:
- legyen érdekes részlet, de ne vigye túlzottan a cselekményt (vagyis ne az legyen a cél, hogy helyettem írd a folytatást, hanem a sztorimba részletnek, remélem érthető.)
- a meglévő szereplőkkel dolgozz, vagy ha mégis lenne új, akkor ne adj neki főbb szerepet
- min. 1 oldal max. 4-5.
- jobban örülnék, ha olyan szemszögből írnátok ami még nem volt (Perrie, El, a srácok, Claire stb.)
Lényegében ennyi. Persze írhattok olyan szemszöget ami már volt, de én érdekesebbnek találnám, ha új, más szemszögből is megmutatnátok a sztorit.:)

Jelentkezés:
határidő: 2013. január 2, szerda
kommentben vagy chatben jelentkezzetek, amire szükségem lenne hozzá:
- név (elég a keresztnevetek, becenevetek)
- kor
- e-mail cím
- blog (ha van)
Csak akkor indul a verseny, ha LEGALÁBB ÖT(!!!!!) jelentkező lesz!:)

Küldési határidő:
2013. január 10, csütörtök
ide küldjétek: csenge.directioner@gmail.com
Szóval a jelentkezést követően bő egy hetetek lesz elküldeni.:)

Ami alapján ítélek:
- helyesírás!
- elírások
- persze a tartalom
- és legfőként, hogy betartjátok a követelményeket.

Díjak:
1. Beleépítem a részletét a történetbe, reklámozom* a blogját (ha nincs akkor facebook oldalát, ask.fm-jét stb), "oklevél."
2. Kiteszem a blogra a részletét, de nem a történetbe építve, reklámozom a blogját (stb.), "oklevél."
3. Kiteszem a blogra a részletét, de nem a történetbe építve, "oklevél."

*reklám alatt azt kell érteni, hogy egyszer kiteszem

Remélem mindent érthetően mondtam el, ha mégis lenne kérdés, nyugodtan írjatok.:)
Nagyon örülnék, ha minél többe jelentkeznétek, vagy ha legalább meglenne az 5.:)
Holnap új rész!
Puszi.;)♥

2/5. - Felhívott

Hello srácok!♥ 
Először is... kérlek titeket nézzetek be Believe*-* új blogjára, ami szintén fanfiction és eszméletlen jónak ígérkezik.
Másodszor pedig leírhatatlanul sajnálom, hogy ennyit késtem, de a múlthetem szörnyű volt, e a hét pedig meg zsúfolt, mint már mondtam, ha volt is időm írni, egyszerűen nem tudtam. Kattogott a agyam, vagy csak éppen csak ihletem nem volt, de egyszerűen nem ment az írás.:s
Viszont a szünetben hozok kárpótlást, kaptok új részeket és egy új, kezdetleges történetembe is beleolvashattok, meg persze mással is készülök, de az majd később kiderül.:)
Egyébként ebben a részben, vagyis az elejében arról is olvashattok, hogy miért volt szar hetem, persze nem teljesen igaz minden, de mondhatjuk úgyis... "Igaz történet alapján!" :)

Ültem az ágyon, laptoppal az ölemben, mikor valaki unalmában ráfeküdt a csengőre, én pedig ijedtemben, majdnem eldobtam a laptopom. Csak én voltam otthon, lesiettem a lépcsőn. Az ajtóban Virágot találtam vörös fejjel, kisírt szemekkel, egy papírlapot szorongatva. Szó nélkül behívtam, leültettem a kanapéra és nyugtatgattam, míg végül már kapott levegőt.
- Jeni. Miért fáj ennyire, pedig nem is szeretem.
- De mi van? Mi történt? Kit nem szeretsz? –kapkodtam a fejem értetlenül.
- Hát Őt. Tudod, az a srác akiről meséltem.
- Nem, nekem nem meséltél semmi srácról Virág.
- Tényleg? –pislogott rám.
- Tényleg –ismételtem.
- Akkor elmesélem –mondta, mire bólintottam- 2 hete volt egy házibuli, eszméletlen jó volt, sokat nevettünk, hülyéskedtünk, és hát tudod, volt ott egy srác is. Már előtte is ismertem, a barátnőm egyik haverja, de addig fel sem tűnt, hogy milyen aranyos. Viszont az nap este… Jó fej, kedves meg minden. De érted? Még csak nem is olyan helyes, nem is az esetem, és mégis. Aztán következő héten bementünk a vásárba barátnőmékkel, akkor is olyan aranyos volt, egy csomót nevettünk meg minden. A barátnőm azt mondta, hogy bejövök neki, el sem tudtam hinni. Akkor sem volt semmi, csak belé karoltam, meg amikor elköszöntünk volt egy ölelés. Tudod te, hogy milyen jó volt megölelni? Szárnyaltam a boldogságtól. De aztán párnap múlva…
Elcsuklott a hangja, könnyezni kezdett.
- Nyugalom –simogattam a hátát.
- Beszéltem barátnőmmel, és azt mondta neki a srác, hogy csak azért adott egy esélyt, mert a barátnőm pasija megkérte, meg hogy, idézem: „Kedves és aranyos, de nem.” Eszméletlenül fájt, zokogtam.
- Szóval beleszerettél.
- Nem! Vagyis nem tudom, lehet, fogalmam sincs, de az biztos, hogy érzek valamit.
- Jajj Virág!
- És ez még semmi –pislogott sűrűn- beszéltünk Facebook-on, pontosabban megbeszéltük. Azt mondta, hogy vele is előfordult már, hogy valaki azt mondta, hogy bocsi, de nem, vagy azt, hogy bocs, de csak barát vagy. És ez nagyon nem nyugtatott meg, sőt azt is írta, hogy találok jobbat. Milyen jobbat? Nála? Biztosan nem!
- Nála csak jobbat!
- NEM! Tuti, hogy nem. Vicces, kedves, hülye, aranyos, imádnivaló, soroljam még?
- Nem kell…
- Plusz, összevesztem anyuval, meg az egyik barátommal is, mondjuk vele már kibékültem, de akkor is. Sőt ma még Vele is találkoztam. És tudod mi volt a legrosszabb? Hogy kedves volt, úgy viselkedett velem mintha semmi sem történt volna.
- És ezzel mi a baj? –húztam össze a szemöldököm.
- Épp ez az, hogy semmi. Vagyis az, hogy barátként kezel, de végül is, jó, hogy nem csak átnéz rajtam.
- Na látod –mosolyodtam el- ebből még bármi lehet, hisz barátságból lesznek a legerősebb szerelmek –bíztattam.
- Nem hiszem, de jó így, tökéletes lesz barátnak, úgy érzem.
- Ez a jó hozzáállás –ütögettem meg a vállát.
- Köszi –törölte le könnyeit balkezével, amiben egy gyűrött lapot szorongatott.
- Ez mi? –szedtem ki ujjai közül.
- Semmi, semmi –kapálózott az iromány után, sikertelenül.
Széthajtottam. A papír tele volt írva. Idézetek, dalszöveg részletek, gondolatok.
- Miért cipelted ezt magaddal? –néztem rá.
- Nem tudom. Bármit ami eszembe jutott  ráírtam.
- Oh, Virág, nagyon sajnálom, de nem érdemel meg téged.
- De igen! –suttogta.
Csörögni kezdett a telóm, a kijelzőn Patrik mosolygott rám.
- Szia –vettem el.
- Szia, kérlek mondd, hogy Virág veled van, már mindenhol kerestük, te vagy az utolsó remény.
- Itt van, érte jössz?
- Már is ott vagyok –tette le.
- Patrik? –kérdezte Virág.
- Igen, és nagyon aggódik mia…
Megszólalt a csengőnk.
- Szia –nyomott gyors puszit a számra és beviharzott a nappaliba- mit képzeltél, hogy csak így eltűnsz? Tudod te, hogy mi mennyire… Várjunk, te sírsz? –lépett közelebb hozzá.
- Hagyd most, csak vidd haza. Ne faggasd, majd magától elmondja, ha szeretné, de mindenképp hagyd most békén –mondtam barátom mellé lépve.
- Minden oké, hugi? –ült le a kanapéra.
- Nem igazán, de menjünk –pattant fel a lány- köszönöm Jeni –szorított magához.
- Nagyon szívesen –viszonoztam ölelését.
Sajnáltam Virágot, nem ezt érdemli, tényleg nem.
Miután elmentek visszatértem a gépezéshez, de nem volt sokáig nyugtom ugyanis Leila hívott. Az után érdeklődött, hogy szándékozom-e elutazni hozzájuk a nyárra. Kétes választ adtam, egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy menjek-e vagy sem. Még úton a húgomért is ezen gondolkoztam.
Mert persze csodás lenne újra látni a srácokat, Elt, Perriet, Clairet és legfőképp Leilát. De Patrikot sem akarom itthon hagyni, nem bírnék ki 3 hónapot nélküle. És akkor még ott van Liam is, és az emlékek.
A sulinál összeszedtem Ninát, némán egymás mellett haladtunk hazafelé, a tavaszvégi napsütésben.
Olyan jó lenne újra látni, a közelében lenni, esetleg a karjaiban lenni, vagy netalán ízlelni a csókját. De, óh, basszus. Miken gondolkozok. Barátod van, barátod van! Ütögettem a fejem, Nina pedig értetlenül bámult, de nem foglalkoztam vele. Jenifer a rohadt életbe, mekkora balfasz vagy! Miért járkál folyton Liam a fejemben, mikor itt van nekem Patrik, akit szeretek?! Akkora egy idióta, egy utolsó balfasz, a legnagyobb szemét vagyok. Annyira elmerültem saját magam szidásában, hogy észre sem vettem, hogy csörög a telóm, csak mikor Nina szólt.
Külföldi, ismeretlen szám volt, nem tudtam ki lehet az, de felvettem.
- Hallo?
- Szia –hallottam egy ismerős hangot, a sokktól odafagytam a járda közepére, miközben húgom még mindig sétált előre.
- Jeni, itt vagy? –szólongatott sokk-keltőm.
- Öhm –ráztam meg a fejem- persze, igen, itt vagyok.
- Akkor jó, csak…
- Várj egy kicsit Liam –szakítottam félbe- Nina, állj meg –kiáltottam tesóm után- igen, bocsi. Mit akartál?
- Csak annyit, hogy azért hívtalak, mert megakarlak győzni arról, hogy velünk töltsd a nyarat –magyarázta édes hangján, amit már több mint féléve nem hallottam.
- Értem, de úgy sem fog menni, már eldöntöttem, hogy nem megyek –válaszoltam.
- Miért? –döbbent le.
- Szerintem tudod, legalábbis egyértelmű –mondtam és közben beértem húgomat.
- Nem lesz semmi, nem balhézunk, de nagyon hiányzol mindenkinek, szeretnénk, ha eljönnél.
- Lehet, hogy így van, de nem akarom elrontani a nyaradat.
- Mi?
- Jól hallottad.
- Jeni, talán nekem hiányzol a legjobban, nem rontanád el.
- Akkor meg itt van ez, 3 hónapig összelennénk zárva, ha nem is balhéznánk, ki tudja mi történne, én ezt nem akarom.
- Nem lenne semmi, csak meglennénk egymás mellett.
- Liam, ezt még te sem hiszed el.
- Előfordulhat, de kérlek gyere, persze ha nem jönnél. Megértem.
- Ez célzás volt? –gondoltam vissza a neki hagyott levelemre.
- Talán.
- Rendben akkor ez is célzás lesz; mondtam, hogy nem foglak keresni, hogy majd tovább lépek, így is lett. Ezt nem akarom elrontani azzal, hogy újra találkozunk és romba dől minden, amit 9 hónap alatt felépítettem magamban.
Sóhajtott.
- Jól van, te tudod, de azért még gondold át.
- Nem kell már eldöntöttem.
- Renden. Megértem –utalt ismét.
- Vigyázz magadra, szia –búcsúztam.
- Szia –tette le.
Nina nagyokat pislogva nézte a kezemet, amit a mellkasomhoz nyomtam és szorongattam a mobilom, miközben csak bámultam előre.
Felhívott. Megkért, hogy menjek el.

Drága olvasóim!♥

Nagyon sajnálom, hogy a hétvégén nem hoztam részt, viszont a következő is már csak ezen a hétvégén várható, hét közben nem. Elég sok minden történt velem mostanság, ha lenne is időm írni, egyszerűen nem tudok, mivel folyamatosan kattog az agyam. Nagyon, de nagyon sajnálom, remélem azért megértitek!♥

2/4. – „Amit a mai napig nem értek”

Megint egy rövidebb résszel jöttem, de a hétvégi már normál hosszúságú lesz, ígérem.:)♥

[Ez a mosoly*-*:$♥]

Jobban szemügyre vettem az ajándékot. Nem költött rá semmit sem, nem is valószínű, hogy sokat gondolkozott az ajándékon, míg végül ara jutott, hogy ezt kapom, és mégis, ez volt a legszebb ajándék. Képek a közös időkről, idézetek, elejtett mondatok, megtörtént pillanatok, minden, ami csodás volt. Erősen belenéztem a lámpafényébe, nehogy sírni kezdjek és elvékonyodott hangon mondtam:
- Üzenem, hogy köszönöm és, hogy tetszik –erőltettem fel egy halvány mosolyt.
Visszaemlékezve minderre, csak mosolygok. Rég volt, elmúlt. Az ünnepek után felakasztottam a plakátot az ágyam fölé, de miután már  kezdett frusztráló lenni, hogy akárhányszor csak meglátom rosszul leszek és rám tör a sírógörcs, leszedtem. Egy ideig még szinte minden nap elővettem és nézegettem, aztán jött Patrik, eszembe se jutott és a mai napig ott porosodott a heverőm alatt.
Visszatoltam az elméretezett „emléklapot.” Van egy dolog amit a mai napig nem értek. Sajnálkoztam, kérleltem, kerestem, hívtam, írtam, üzentem, mindent megtettem, de semmi, meg sem hallgatott, nem érdekeltem többé. Hetek teltek el, sok nap nélküle, úgy, hogy még a hangját se hallhattam és közben kezdtem túllépni rajta. Pontosabban csak odáig jutottam, hogy még mindig szeretem, de nem gyötröm magam, elfogadtam, hogy már nem akar és nem kerestem többé. És akkor jött el ez a bizonyos karácsony. Onnantól kezdve ő tepert utánam, írt, hívott és a többi, de akkor már megismertem Patrikot, még nem jártunk, de ő azt ajánlotta, hogy hagyjam, ne válaszoljak neki, mert ha eddig nem kellettem neki, akkor most se kelljek, és én megfogadtam. Nem válaszoltam, ekkor döbbentem rá, hogy mekkora lelkierőm van, hiszen azt olvasni, hallgatni rögzítőn, hogy szeret, hogy hiányzom neki és, hogy visszaakar kapni, felemelő érzés volt, de én kibírtam, hatalmas bőgések közepette, de betartottam, amit elhatároztam.
Bekapcsoltam a laptopot, hátha még fent találom Leilát, de sajnos nem így történt, helyette Niall kezdett videochatelésbe velem.
- Ahojj kapitány –üdvözöltem.
- Szio, na mi van veled? A palid merre jár?
- Lekellett lépnie. Hogy vagy, na és a te csajod merre kószál?
- Fürdik, vagy Eleanorral van, vagy valahol –nevetett- de valamerre a házban van.
- Hát, oké –mosolyogtam- és mi a helyzet, megvagytok?
- Meg, persze. Nagyon szeretem.
- Akkor jó, ezt akartam hallani, megérdemlitek egymást Clairrel.
- Köszönjük.
- Ugyan –legyintettem- na, és a többiekkel mi van?
- A mai videozás után, kicsit maga alá került, de amúgy megvan –vágta le egyből, hogy igazából ki érdekel.
- Maga alá?
- Lehet, hogy ezt nem kéne elmondanom, de azóta nem sűrűn jár ki a szobájából és elég furcsa, de ss, te erről semmit se tudsz!
Sokkolódtam.
- De most mi? Hogy mi? Mi van?
- Á, hagyjuk. Magas ez neked Jenifer –nevetett.
- Niall, most mi a fene van? Mondd már el kérlek.
- Csak annyi, hogy zavarja Patrik, de erre gondolom magadtól is rájöttél.
- Nem, képzeld nem jöttem rá.
- Így jártál, szőke leány –öltött nyelvet.
- Nem is –durcáztam- de mondjad már e, hogy mi van!
- Nem mondok semmit, eddig is túl sokat tudsz, ejtsük ezt a témát.
- Legyen, majd később úgyis elmondod.
- Kivel csevegünk? –hallottam Claire hangját.
- Szia Claire –üvöltöttem.
- Jeniiii –ugrott a képbe- mizu csajszi?
- Semmi sem, megvagyok. Mi a, hogy Liam maga alatt van? –érdeklődtem, normás válasz reményében.
- Köhm, én nem vagyok magam alatt –szólalt meg Liam.
- Ki mondott ilyet? -tettem a hülyét.
- Hagyjuk –mondta aztán ajtócsukódást hallottam.
- Hopsza –csúszott ki a számon.
- Ez elég nagy hopsza, na mindegy –felelte Niall.
- De most mi van? Én tényleg semmit nem értek, magyarázza már el valaki.
- Nem mond.. –kezdett bele Niall.
- Egésznap olyan mint egy zombi –szakította félbe Claire- meg alig láttuk, folyton a szobájában van, amíg nem volt ez a videochat, teljesen normális volt.
- Azért ez sem teljesen igaz, mert sűrűn van, hogy rátör a befordulhatnék, bár amikor Dani itt volt… aucs –ütötte vállba barátnője.
- Találkoztak Daniellel?
- Itt volt, mivel ő fogja koreografálni 1-2 fellépésüket, ennyi –nézett erőteljesen Niallre.
- Nyugodtan elmondhatjátok az igazat, nem akadok ki.
- Ez az igazság –mosolygott Claire.
- Meg hogy Liam örült, hogy látta –tette hozzá suttogva a szöszke.
- NIALL! –kiáltott rá barátnőm.
- A fülem –kapta érzékszervéhez kezeit.
- Bocsi –nyomott puszit barátja arcára Claire.
- Megbocsátva.
- Istenem, de cukik vagytok –mondtam csodálva őket.
- Tudjuk –kapta el Niall a barátnőjét és megborzolta a haját.
- Hé –ugrott rá a lány és csikizni kezdte.
Én meg csak néztem őket és nevettem. Egyszer még mi is ilyenek voltunk Liammel. Egyszer, egyszer régen. 

2/3. - Ajándék

Skacok! Ez egy igen rövid rész lett, mivel a hétvégén nem volt időm írni, és csak ennyit tudtam összehozni. Mivel megígértem, hogy minden hétvégén hozok részt, úgy döntöttem, hogy ma lesz ez a rövidke és a héten hozok még egyet!:) Remélem ne bánjátok!♥

*Jeni szemszög*

- Sajnálom -csuktam le a laptopom.
- Nem kell –mosolygott Patrik.
- De igenis, bocsi, hogy a srácok így viselkedtek.
- Megértem.
- És sajnálom, ahogy én viselkedtem délután –hajtottam le a fejem.
- Semmi gond kicsim, teljesen megértem.
- Tudtad, hogy szeretlek? –öleltem át.
- Persze, hogy tudtam –kitűrt egy tincset az arcomból és hosszan megcsókolt, majd keze a derekamra tévedt.
Csikizni kezdett.
- Neee, nagyon jól tudod, hogy utálom –visítottam.
- Persze, hogy tudom –vigyorgott pimaszul.
Ahogy rugdosódtam szépen, lassan mindent sikerült lelöknöm az ágyról, kivéve Patrikot.
- Na már, hagyd abba, kérlek –könyörögtem.
- Mit kapok? –fogta le a kezem.
- Semmit?!
- Nem tetszik ez az alku.
- Oké, ha elengedsz megmutatom mit kapsz –próbálkoztam.
- Elfogsz menekülni? –engedett a szorításon.
- Meglátod –öltöttem nyelvet rá.
- Legyen –engedett el, leült mellém és megtámaszkodott karjain.
- Szóval megcsikiztél? –másztam az ölébe.
- Így történt –vigyorgott.
- Oké, ezt visszakapod –súgtam és csókot nyomtam a füle mögé, megborzongott.
Lassan haladtam, végig az egész nyakán, az állán, arca minden egyes pontján, kerülve a száját.
- Jeni! –szólt rám.
- Igen? –leheltem vállába.
- Elég lesz.
- Szóval nem bírod, mi?
- Őszintén? Nem! –jelentette ki és megcsókolt.
Magára húzott, szorosan mellkasához nyomott, hosszan csókolt.
- Szeretlek –súgta csókunkba.
- Én is, nagyon.
Csörögni kezdett egy telefon, ami nem az enyém volt.
- Oh, basszus –halászta elő Patrik a mobilját –Csá. Most? De most nem jó! Dev, értsd meg, hogy nem jó és nem életbevágó, hogy kajás vagy. Hogy a tv-met, te normális vagy? Jó, nem sokára ott vagyok –beszélt a telefonnak, aztán letette.
- Na mi van? –kérdeztem.
- Dev elcseszte a tv-m, próbálta megcsinálni, erre lelökte, ja és kajás, szóval mennem kéne. Az a szerencsétlen –szidta lakótársát.
- Az úgy ügyes, add át gratulációmat.
- Basszus, nem akarlak itt hagyni –mászott le az ágyról.
- Én se akarom, hogy elmenj, de úgy nézem másnak nagyobb szüksége van rád –kuncogtam.
 - Sajnos. Na, de holnap találkozunk, vigyázz magadra! –bökte meg a homlokom.
- Úgy lesz –csókoltam meg.
Kikísértem, visszaérve a szobám úgy nézett ki, mintha az ágyamra bombát dobtak volna. Az összes párna, a plüssök, a takaróm, minden a földön hevert. Felpakoltam őket a heverőre, de kedvenc alvósmacimat sehol sem találtam, elhasaltam a földön és benyúltam az ágy alá. A macit nem, de mást találtam. Kihúztam a hatalmas plakátot és leporoltam, elég régóta ott van, nagyjából féléve. Minden egyes képet alaposan áttanulmányoztam. Összeilletünk, tagadhatatlan. De rég volt, elmúlt…
A plakát egyik sarkában volt egy szakadás. Jaj, Harold. A tavalyi karácsony volt életem leg érzelem dúsabbja, hisz az volt az a különleges időszak, mikor nem tudtam, hogy mit érzek és úgy tűnt ezzel Liam is így van. Leila hazalátogatott az ünnepekre, természetesen Harryt is hozta, bemutatni a családjának, viszonylag jól fogadták, bár haragudtak rá, amiért miatta költözött el Lei. Karácsony másnapját nálunk töltöttük, hármasban, már nagyon hiányoztak. Nem érkeztek üres kézzel, miután mindketten átadták az ajándékukat, de azután is hevert ott egy… egy valami.
- Öhm, Jen. Lenne itt még neked valami. Tőle van, azt mondta nem kell elfogadnod vagy megtartanod, csak legalább nézd meg –adta át Harry a plakátot.
- Nem vagyok rá kíváncsi –toltam el az ajándékot.
- Kérlek –mondta Leila.
- Nem –makacskodtam.
- Jenifer –nyomta kezembe Hazza és sikeresen beleszakított az egyik sarkába.
- Legyen –vettem el tőle.

2/2.rész – Kit szeret Jeni?

[csak úgy hozzáfűzném, hogy... megállt a szívverésem és levegőt sem kapok.♥]

*Leila szemszög*

- Ki az? –kiáltotta Niall meghallva a kopogást.
Alig, hogy kiejtette a szavak, Patrik jelent meg a képernyőn és megcsókolta Jenit.
- Szia kölyök –integettem a kamerába.
- Hello Lei –mosolygott vissza- és mindenki más.
- Ooh, bemutatom őket, oké? –ugrándoztam ülve.
- Persze –bólintott vigyorogva Pat.
- Ő Niall –mutattam a szöszkére.
- Csá –vetette oda.
- Claire, Niall csaja –fordítottam a kamerát a lányra.
- Szia –mosolygott a laptopra.
- Harry, a barátom.
- Hello –üdvözölte kedvtelenül, mire megböktem, ennek hatására egy erőltetett vigyor jelent meg az arcán.
- Louis és a barátnője Eleanor.
Lou mosolyogva  intett egy aprót, El kedvesen köszöntötte.
- Zayn és az ő barátnője Perrie –mutattam a párosra.
Előbbi csak biccentett egyet, utóbbi mosolyogva integetett a kamerába.
- Végül pedig- nyeltem egyet és elfordítottam a laptopot- Liam.
Pofátlanul kedvesen üdvözölte Patrikot, főként a többiekhez képest. Hatalmas mosollyal, integetve kiáltotta, hogy szia.
- Hello mindenki –mondta mosolyogva Pat, de látni lehetett rajta, hogy bántotta egy kicsit a srácok viselkedése.
- Na, de mi el is köszönünk, van mit megbeszélnünk –harapott alsó ajkába Jeni- sziasztok, aludjatok jól.
- És mi lesz az idelátogatásoddal? –kérdeztem, mire Patrik hatalmas szemekkel Jenre meredt.
- Majd még megbeszéljük. Sziasztok –és kinyomta a videochatet.
- Muszáj volt ilyen parasztnak lennetek? –csaptam rá a közelembe ülő Niallre és Harry, Perrie vette az adást, ők is megcsapta, barátját.
- Nem szimpi –rántotta meg a vállát Niall.
- Nincs vele semmi baj, aranyosak együtt, Jeni megérdemli –szólalt meg Liam.
Mindannyiunk álla leesett.
- Ha látnátok a fejeteket –mondta komolyan és kiment a szobából.
- Mi-a-fene-volt-ez? –tagolta Zayn.
- Passz –pislogott sűrűn Lou- bevágta a fejét, vagy mi?
- Annyi, hogy érettebb nálatok –forgatta Claire a szemeit.
- Hát, de most, na. Miatta nem tud újból összejönni Jen és Liam –magyarázta Niall.
- Elkell tüntetnünk a gyereket, mire Jeni kijön hozzánk –agyalt Harry.
- Nem tüntetsz te el senkit, végre boldognak látom Jent, Liam rontotta el, mikor hagyta hazamenni, vessen magára –mondtam.
- Hé, azért a barátnőd is nagymértékben hibás ebben az egészben –kelt Harry Liam védelmére.
- Persze, védd egyből a haverod –förmedtem rá.
- Először te is Liam pártján álltál –emlékeztetett.
- Az már a múlt, de akkor is Liam a hibás.
- Jeni jobban tehet róla.
- Csak annyira, mint én –szólalt meg halkan Niall.
- Na jó, ez már rég volt, most már semmi jelentősége –csapta össze tenyerét Louis.
- Igaza van –helyeselt El- azóta Niall is becsajozott –vigyorgott Claire-re - és Jeni is boldog Patrikkal.
- És Liam? Az senkit sem érdekel, hogy hónapok óta egyedül van, nem tud tovább lépni Jenin. Millió barátnője lehetne, de még mindig őt szereti, egyedül van. Tényleg mindenki boldog, őt kivéve –védte Zayn.
- Vessen magára, mondom, hogy nem kellett volna hagynia, hogy Jen elmenjen –szálltam vitába.
- Hagyjuk ezt a témát –szólt közbe Perrie- rég volt, elmúlt, fölösleges ezen vitatkozni, úgysem tudunk már mit csinálni.
- O, dehogyisnem –morogta Harry az orra alatt.
- Harold, nem csinálsz te semmit –szóltam rá.
- Nem is terveztem –adta az ártatlant.
- Perszeee –forgattam szemeim.
- Uh, de édes kutyus –kiáltott fel Niall a laptopra meredve, mindenki odagyűlt, én pedig úgy döntöttem, hogy megkeresem Liamet.
A szobájában meg is találtam, mikor rányitottam épp az új dalok szövegeit olvasgatta.
- Szia –nézett fel rám mosolyogva.
- Hali, na mizu? –ültem le mellé az ágyra.
- Átnézem ezeket –emelte meg a lapokat- még nem tudom tökéletesen a szövegeket.
- Értem, és egyébként mizu? –kérdeztem ismét.
- Most mondtam –nevetett.
- Nem úgy értettem. Itt mizu? –ütögettem meg mellkasát a szívénél.
- Megvagyok –válaszolta tömören.
- Liam, látom rajtad, hogy nyomaszt valami.
- Tényleg semmi –mosolyodott el- csak régen láttam Jenit, még kamerában is.
- És?
- Mi és?
- Hát mit érzel? Mit gondolsz most? –kérdeztem.
- Örülök, hogy túl van rajtunk és, hogy most boldog.
Olyan komolysággal és olyan mosollyal mondta mindezt, hogy már majdnem elhittem, de belenéztem a szemébe és láttam a csalódottságot, a fájdalmat és a hiányt.
- Ugye tudod, hogy nekem elmondhatod? És ugye azzal is tisztában vagy, hogy ismerlek annyira, hogy tudjam nem ezt gondolod.
- Tényleg jó volt látni és örülök annak is, hogy boldog, egyedül az zavar, hogy nélkülem, de túlélem –most már őszinte volt.
- Liam, Liam –öleltem meg, majd halkan motyogva hozzátettem: ha tudnád, hogy most sem teljesen boldog.
- Tessék? –tolt el.
- Csak magamban beszéltem.
- Oké –vigyorgott.
Közel egy év alatt sikerült annyira kiismernem, hogy tudjam mikor hazudik, mikor bántja valami, úgy mint most. Meglehet, hogy nagyrészt őt hibáztatom, amiért szétmentek Jenivel, mégis a barátom, nem hagyhatom így szenvedni. De milyen érdekes is ez, milyen furcsa, hogy megtudnak változni valaki érzései, gondolatai. A szakítás után, hogy dühöngött, senki sem gondolta, hogy valaha is megbocsátana, most meg süt róla a fájdalom, mert tudja, hogy hülye volt. Ugyanígy volt Niallel is, hogy gyűlölte, átkozta őt, mostanra meg már ő érzi rosszul magát amiért úgy viselkedett. Bár a kapcsolatuk nem olyan, mint azelőtt, de jobb, mintha nem is szólnának egymáshoz. Persze ebben is mind segítettünk, főként a srácok, az elején azt hittük, hogy a banda is feloszolhat emiatt, de nem, végül sikerült megoldanunk.
Azt hittem, hogy Liam mostanra már túl van Jenin, de a mai napot elnézve, nem így van. Most akkor eddig vagy túl jól álcázta, hogy minden oké, vagy csak meghülyült. Ez a pár hónap alatt jó párszor szóba jött barátnőm, eleinte vagy otthagyott minket, vagy elterelte a figyelmét, később már beszállt a beszélgetésbe, úgy tűnt, hogy kezdi elfelejteni. Viszont a videochatelés után furcsa volt. Nem bújt el a szobájába meg semmi hasonló, egyszerűen szótlan, nyomott volt, ha nevetett is valamin, nem volt őszinte. Nagyrészt őt hibáztattam amiért szakítottak, ő hagyta elmenni Jenit, de mégis csak a barátom, nem nézhettem tovább.
- Mi ez a fancsali fej? –álltam mellé, miközben egy szendvicset készített.
- Milyen fancsali? –vigyorodott el- kérsz szenyát?
- Elfogadom –ültem fel a pult mellé- Na de miért is vagy ilyen szotyi ma?
- Keveset aludtam.
- Ne nevettess, már fél 10-kor bealudtál, meg reggel még semmi bajod nem volt.
- Jól van na. De te meg úgy csinálsz mintha nem tudnád, hogy mi zavar –bökte ki.
- Te meg tagadod! Egyébként én azt hittem, hogy már túl vagy ezen az egészen.
- Már hogy lennék túl rajta Leila? Még mindennap eszembe jut amikor még itt volt és a veszekedés is. Ő van túl rajtunk, nem én –dobálta a kenyérre a hozzávalókat.
- Úgy beszélsz mintha rohadtul tudnád, hogy mit érez! –húztam fel magam.
- Tudom is. Hogy sütött már róla, hogy szereti azt a gyereket –nevetett kínosan.
- Oh, Liam, te kis naiv. Ha mindent tudnál…
- Milyen mindent? –pislogott rám.
- Hát, hogy ott van Patrik, meg itt vagy te. Van akit szeret és van akiért mindent megtenne, bármit odaadna –fejtettem ki.
- Melyik vagyok én?
- Így is sokat mondtam. Na de kész van már az a szendvics?
- Leila! –mondta és elém tette a tányért- most mondd e!
- Méreg? –emeltem fel a felső kenyérszeletet.
- Ha nem mondod el, akkor lesz! –fenyegetett.
- Nem esz rá esélyed! –felkaptam a tálat és tettem pár lépést- szia.
- Leila –a nappaliban ért utol- kérlek –tette kezét a vállamra.
- Liam, csak gondolkodj el egy kicsit és tudni fogod –ültem Harry ölébe.
- Mit kell tudnia? –kérdezte Hazza.
- Harry –ült le mellénk Liam- Jeni kit szeret?
- Ja, hogy erről lenne szó.
- Igen erről. Na mondjad már! –szólt rá.
- Én erről semmit nem tudok –kamuzott.
- Tudom, hogy tudod! –ugrott rá.
- Tudom hát, de ez Jeni magánügye. Gondolkodj el és rájössz! –mondta.
- Hát kapjátok be! –ment ki a szobából.
A délután további részében már nem is láttuk, egészen késő estig, amikor is berontott a szobánkba.
- Most komolyan szeret engem? –ült le az ágy szélére.
- Sokáig tartott mire leesett –nevettem.
- Úristen és én még, én már… Én úgy tudtam, azt hittem, hogy túl van rajtam… Na, de akkor is azt a kölköt
- Patrikot –javítottam ki.
- Kölköt szereti jobban. Nagyon jó –terült el mellettünk.
- Miért vagy ebben annyira biztos? –kérdezte Harry.
- Miért, nem így van? –ült fel.
- Figyelj ide –fordítottam felém- ezt csak Jeni tudja pontosan, idővel majd kiderül. Na jó éjt! –mutattam az ajtóra.

2.évad/1.rész - Fájó múlt

A nappaliban ültem tetőtől talpig felöltözve és türelmetlenül várakozva egészen addig, míg egy hangos dudálást nem hallottam. Felpattantam a kanapéról és kiszáguldottam a házból egyenesen barátom karjaiba. Nagyon jó érzés volt újra a karjaiban lenni, hisz már lassan egy hónapja nem találkoztunk.
- Hiányoztál –néztem fel rá.
- Te is hiányoztál, nagyon –csókolt meg- de most már itt vagyok.
- Tudom és ennek nagyon örülök –szorítottam az ölelésemen- te levágattad a hajad? –borzoltam meg a párcentivel rövidebb barna tincseket.
- Csak egy picit –nézett hosszasan a szemembe és én majdnem elájultam attól a gyönyörű szempártól.
- Huu –ráztam meg a fejem.
- Mi az? –nevetett.
- Semmi, semmi –szabadkoztam.
- Te tudod –vigyorgott- merre menjünk? –kérdezte beszállva a kocsiba.
- Fagyizzunk –csillant fel a szemem.
- Oké –indította el az autót.
Az úton rengeteget beszélgettünk, meséltünk egymásnak és nevettünk. Épp fulladoztam a nevetéstől amikor elkezdett rezegni a telóm és előkaptam. Jött egy üzenetem a Facebookon, Leila írt, hogy muszáj lesz beszélnünk, majd este hív. Nem tudtam mire vélni, de gondoltam, hogy este majd úgyis megtudom. Kiléptem az üzenetekből és a Kezdőlapon egy képen akadt meg a szemem. Liam volt rajta, mosolygott. Ismertem ezt a mosolyt, ez akkor volt az arcán mikor boldog volt. Szóval most is boldog. Nélkülem. Felnéztem a mellettem vezető barátomra, akit szerettem. Lehet, hogy Liam boldog, de a fenébe is, én is az vagyok. Elmondhatatlanul, leírhatatlanul, kifejezhetetlenül boldog, hisz itthon vagyok a családommal, a barátaimmal és nem utolsó sorban a pasimmal, aki szeret.
- Mi az? –fordult felém Patrik.
- Csak annyi, hogy szeretlek.
- Tudom –mosolyodott el.
- Á, Oppa Gangam Style –kiáltottam fel mikor a rádióban megszólalt Psy slágere.
- Csak ezt ne –sóhajtott, de már késő volt.
Végig üvöltöttem a dalt, persze a szövegnek azt a részét, amit tudtam, értettem. Patrik nagy szerencséjére nem tartott örökké a dal.
- Még mindig szörnyű ez a szám és a hangod sem javult, egy cseppet sem –mondta gonoszul.
- He, kabbe! –öltöttem rá nyelvet.
- És akkor most következzen a One Direction új slág… -kezdte a műsorvezető, de barátom egyből átkapcsolt.
- Na, kapcsold vissza, kíváncsi vagyok –szóltam rá.
- De…
- Már nem zavar, nyugodj meg –kértem.
Visszakapcsolt és némán hallgattuk végig a srácok új számát. Meglehet hazudtam, mikor azt mondtam, hogy már nem zavar, ugyanúgy éreztem belül azt a szúró fájdalmat, azt a kitölthetetlen űrt. Sűrűn pislogva bámultam ki az ablakon, nehogy elsírjam magam, tudom, hogy Patriknak mennyire rosszul esik, ha Liamre gondolok. De nem bírtam megállni, annyi emlék, jó és rossz egyaránt, annyi minden. Legördült egy könnycsepp.
”És én még megakartam bocsátani, hülye voltam” –csengtek fülemben fájdalmas szavai.
”Liam várj, ez az én hibám, Jeni nem csinált semmit” –szólalt meg belül Niall is, utolsó londoni napomon.
Hiábavaló volt minden szó, bárki mondhatott bármit, tehettem bármit, nem bocsátott meg.
 Fejem az üvegnek támasztottam és hagytam, hogy elárasszon a fájdalom, bármennyire is jól tudtam, hogy ezzel fájdalmat okozok Patriknak.
- Kicsim –simogatta meg a hátam, miközben letért az útról- minden rendben?
- Persze, csak tudod… Eszembe jutottak a srácok, London és Leila, már nagyon hiányzik –hazudtam hamis mosollyal az arcomon, közben könnyeimet törölgettem.
- Igen, Leila –sóhajtott, tudta, hogy nem mondok igazat.
Nagyon is jól tudta miért sírok, pontosabban ki miatt.
- Sajnálom. Tudod, hogy szeretlek, csak, csak… Én csak… Nem tudom megmagyarázni…
- Tudom és nem is kell megmagyaráznod. Nem haragszom, csak nem értem.
- Mit? –néztem fel rá.
- Hogy miért nem volt elég 9 hónap, hogy túl legyél rajt.
- Én túl vagyok rajta, csak az emlékeken nem.
- Hát persze –bólintott.
- Nagyon sajnálom –öleltem szorosan.
Barátom válla fölött a semmibe meredtem, vagyis csak meredtem volna, mivel pontosan szembe velem volt egy park. A PARK! Liammel való első randink helyszíne. Végleg eltört a mécses, zokogni kezdtem. Eltoltam Patrikot, ölembe húztam a táskám és kiszálltam a kocsiból, hazaindultam.
- Jeni –próbált követni barátom.
- Kérlek, egyedül akarok maradni. Hihetetlenül sajnálom –mondtam meg sem fordulva, nem akartam látni az arcáról tükröződő fájdalmat.
Hogy lehet az, hogy hónapok múltán is képes vagyok így kiborulni? Hogy miatta változik meg a hangulatom egyik percről a másikra? Hogy vagyok képes megbántani azt, akit szeretek?
Elővettem a mobilom, azt a mobilom, amit Liamtől kaptam. Megnyitottam a lejátszót és lepörgettem, véletlenszerűen elindult egy szám, ami a Coming Home volt. Még egy könnycsepp. Rengeteget hallgattam ezt a számot, még tavaly szeptemberben és persze sokat sírtam rajta. Bár itthon voltam a családommal, barátaimmal és mégsem éreztem azt, hogy hazaérkeztem. Az a nyár után az én otthon már London volt, annak az 5 srácnak a háza. Most is hallgattam a számot és tudtam, hogy még mindig nem érzem teljesen otthon magam. Mert hát, tény, hogy a mindennél jobban imádott családommal élek és van egy tökéletes pasim, ezenkívül rengeteg barátom, mégsem teljes az életem. A második családom Angliában, a legfontosabb barátaim szintén, és habár a mostani barátom itt van, életem első nagy szerelmét sosem fogom elfelejteni. Ezzel csak egy hatalmas gond van; hogy Patrik mindezt nagyon is jól tudja. Tudja, hogy még mindig szeretem Liamet és, hogy sosem fogom őt annyira szeretni, mint exbarátomat a legrosszabb pillanatokban. De ő mindezek ellenére mégis szeret, mellettem áll és segít túl lenni rajta. És én is szeretem őt, hiszen neki köszönhetem, hogy már nem abból áll mindenegyes napom, hogy a szobám sötétjében bőgök. Emlékszem ő volt az, aki habár csak akkor ismert meg, mégis próbált segíteni felejteni, mikor Leila itt hagyott. Persze megértem és egyáltalán nem haragszom rá,  nagyon szerelmes Harrybe, mégis bennem van, hogy kiköltözött mikor a legnagyobb szükségem volt rá.
Megérkeztem a házunkhoz. Senki nem volt otthon, Nina suliban, anyuék dolgoztak. Élvezve a végzősöknek kijáró szabad hetet, -míg mások suliban ülnek- huppantam a kanapéra, Niall ugrott az ölembe.
- Hát szia –simogattam meg kutyusunk édes, kis fejét.
Benyomtam a tvt, kapcsolgattam párat, de meguntam. Nem tudtam mit kezdeni magammal, így kitakarítottam az egész házat, majd mikor már ezzel is végeztem lehuppantam az ágyamra és a plafont bámultam. Forgolódni kezdtem és a falakat nézegettem, hiányoztak a posztereim, de imádtam az új színeket. Hatalmas dühöt, csalódottságot és fájdalmat éreztem a szakítás első hónapjaiban és ezt a posztereim bánták. Egyik nap már nem bírtam nézni, hogy rám vigyorognak a srácok és letépkedtem őket a falról, minden egyes képpel együtt. Szükségem volt a változásra is, így a falak most már a kedvenc színemben pompáznak, az egész szobám mentol zöld. A hajam sem úszta meg a festetést, mondjuk csak egy-két neonzöld tinccsel gazdagítottam fejem színskáláját, mégis jobban éreztem magam tőle. Telefonom üzenetjelző hangja szakított meg az agyalásban.
”Videochat csajszi ” – írta Leila.
Felcsaptam a laptopom tetejét és már videózásba is kezdtem Leiel.
- Mizu? –vigyorgott a kamerába.
- Megvagyok, Patrik ma jött végre vissza.
- És, hogy-hogy nem vele vagy? –húzta fel a szemöldökét.
- Hosszú történet –súhajtottam.
- Gondolom megint elsírtad magad, ugyanazért mint mindig. És most a: vagy kidobott, b: te dobtad őt, c: összevesztetek, d: passz.
- Jól gondolod és csak annyi, hogy hazajöttem.
- De tedd már túl magad Liamen az Isten szerelmére. Van egy nagyon szexi pasid, aki
- Hé –hallottam Harry hangját.
- Aki szeret téged –fejezte be barátnőm.
- Neked csak én lehetek szexi –mászott be a képbe Hazza- cső Jen –vigyorgott rám.
- Harry –bólintottam- Na miről is akartál beszélni?
- Uh, tényleg. Tudod, izé, most kezdődik a nyár meg minden. És nagyon hiányzol meg ilyenek és van egy nagy hírem.
- Hazajössz a nyárra? –csillant fel a szemem
- Dehogyis –nevetett- te jössz ki Angliába.
- Hogy mi? –döbbentem le.
- Jól hallottad. Mindannyiunknak nagyon hiányzol és örülnénk neki, ha kijönnél.
- De Liam.
- Nincs, de Liam kisasszony –vetődött be Niall is a képbe- kibírtok egy légtérben 3 hónapot.
- És ha mégsem? –kérdeztem.
- Mi az, hogy ha mégsem? –kiáltott Zayn.
- Jeni, tényleg hiányzol –szólalt meg Eleanor.
Lassan annyian kezdtek ek egyszerre beszélni, hogy egy árva szót sem hallottam. Viszont azt sikerült leszűrnöm, hogy mindenki ott van, Louis, Perrie és Claire is mondott pár szót. Vagyishogy majdnem mindenki, az Ő hangját nem hallottam.
- Srácok nyugi van –kiáltottam a kamerába hajolva- most komolyan mind ott vagytok?
- Persze, nézd –emelte fel Lei a kamerát és körbeforgatta.
Zayn Perrie vállán pihentette a fejét és rám mosolygott. Claire Niall mellett foglalt helyet , Louis és El vadul integetek az egyik fotelről, és mellettük ott ült Liam. A telefonját nyomkodta mindaddig, míg valaki halkan a nevét mondta és El oldalba bökte, ekkor felnézett, egyenesen a kamerába, majd elmosolyodott. Leila elkapta a laptopot, amiért abban a pillanatban mérhetetlenül dühös voltam. Hónapok óta csak képeken néztem meg néha, hogy mi van vele, eszméletlen érzés volt újra így látni őt.
- Csukd be a szád –suttogta Harry.
Megráztam a fejem és pislogtam párat. Szóval végig ott ült, mindent hallott és végig nevetett, vagy nem is érdekelte az egész.
- A nyáltócsát is mosd fel –kiáltotta Niall.
- Niall! –szóltam rá és vágtam rá valami hülye fejet.
”Egyébként mindent hallott?” –írtam le a chat részbe.
Harry hangosan elismételte a kérdésem, majd bólogatva mondta:
- Igen, mindent hallott.
Az én fejem pedig már rák vörös volt.
- Nézd, mind a kettő milyen vörös lett –vihogott Niall, amitől még jobban elpirultam.
Valaki kopogott az ajtómon és Patrik lépett be.

^^

Hello drágáim!:)♥
Gondoltam megosztom veletek milyen gyönyörűséges tortát kaptam szülinapomra*-*

És még elszeretném mondani, hogy az előző rész volt az utolsó!
De persze csak az évadban.:P A következő az már 2.évadként fog futni és annyit mondhatok, hogy érdekes dolgok fognak történni, amivel nagyon sietek.:)
Ezenkívül szeretném megköszönni az összes kommentet, hisz leírhatatlanul jó érzés tudni, hogy olvassátok és szeretitek a blogomat, köszönöm.:)♥

28. – Visszafordíthatatlanul elrontva

Ez is egy rövidebb rész lett, de remélem, hogy a tartalma kárpótol titeket.:)♥

Reggel nem Niall ajtaja előtt ébredtem, hanem a szobájában. Felakartam ülni, de nagyon fájt a fejem és visszahúzott az ágyra, így a plafont bámultam. Minden pontosan rögzült a fejemben, Liam arca, a hangsúlyok és legfőképp a szavai. Azok a szavak, amik örökké megmaradnak bennem. „Végeztünk!” „Soha többé nem akarlak látni!” Az fáj a legjobban, hogy mindezt úgy mondta, hogy elhittem, sőt tudtam, hogy többé nem fog keresni, hogy már nem akar engem. A könnyek csak úgy záporoztak az arcomról, a szívemen pedig egyre nagyobb lett a repedés. Valaki óvatosan kopogtatni kezdett az ajtón, és szinte egyből be is nyitott Niall, én pedig letöröltem a sírás jeleit.
- Jól vagy? –ült le mellém az ágy szélére, láttam rajta, hogy aggódik.
- Fizikailag vagy érzelmileg?
- Mindkettő.
- Azon kívül, hogy szörnyen fáj a fejem és, hogy apró darabokban van a szívem, tökéletesen érzem magam –erőltettem egy hamis mosolyt.
- Gondolom mi történhetett, Liam egy szót sem szól az egészről, de mivel még élek, gondolom nem mondtad el neki, hogy én –nyelt egy nagyot- azt, hogy én csókoltalak meg. Miért?
- Ordított velem, nagyon megijedtem és az volt bennem, hogyha a mi kapcsolatunk tönkremegy, legalább ti maradjatok barátok.
- És ezért magadra vállaltál mindent? –képedt el- Hisz az én hibám, Jeni te elmondhatatlanul hülye vagy.
- Nem. Annyi az egész, hogy nem akarom te is szenvedj, elég az, hogy én haldoklom a fájdalomtól, nem hiányzik, hogy azt nézzem mennyire rossz neked is.
- Köszönöm, de akkor sem kellett volna magadra vállalnod.
- De igenis kellett.
- Minek? Azért, hogy a végén itt feküdj és úgy nézz ki, mint aki most élt túl egy halálos járványt? –kötött belém. - Egyszerűen nem akartam, hogy ennél is rosszabb legyen. Ha pedig elmondtam volna nem beszélgetnénk itt, vagyis semmiképp sem így –magyaráztam.
- Jól van, értem. De mi történt? Elmondtad, erre ő? –pislogott rám.
- Erre Ő kiabálni kezdett velem, hogy miért titkoltam eddig és, hogy egyáltalán mit képzeltem. És végül –összeszorult a szívem ahogy felidéztem a szavait, könnyek szöktek a szemembe- Azt mondta soha többé nem akar látni és, hogy meg se várjam a mai napot, menjek haza.
- És hogy kerültél az ajtómba? –kérdezte a vállamat simogatva.
- Beszélnem kellett valakivel –szipogtam.
- Értem, de miért pont én? -kérdezte.
- Mert csak te és Louis tudtatok az egészről, és Lounál ott volt Eleanor.
- Nagyon sajnálom ezt az egészet, hidd el, hogyha lehetne visszamennék és nem csókolnálak meg. Elmondhatatlanul megbántam -sajnálkozott.
- Nem hibáztatlak, mind a ketten sokat ittunk és ha tényleg úgy érzel, mint amit mondtál, akkor még valamilyen szinten meg is értem.
- Úgy érzek, de ez sem mentesíthet a felelősség alól, szóval elfogom mondani Liamnek.
- Nem fogod -förmedtem rá- elég, hogy engem utál, én még eltudok menni, de gondolj bele. Mi lenne a bandával, ha megtudná? Tudod milyen, kiakadna, nem tudnátok ugyanúgy együtt dolgozni, mint eddig.
- Ez mind igaz, de én nem tudok úgy élni, hogy titkolok valamit a legjobb barátom előtt, lehetetlen együtt élni ezzel a bűntudattal. Azzal, hogy miattam szakítottatok.
- Niall, fogd már fel, hogy nem a te hibád -kiáltottam rá. Hirtelen úgy felhúztam magam, hogy pofon is vágtam.
- Sajnálom- rágtam a szám szélét.
- Megérdemeltem -simította meg az ütés helyét.
- Kérsz még egyet? -húztam mosolyra a szám.
- Jól jönne- tartotta felém az arcát. Emeltem a kezem, mintha megint pofon akarnám csapni, de a végén csak megborzoltam a haját.
- Egyébként, Liamet nem is érdekli mi van velem? És a többiek? -érdeklődtem.
- Voltak bent nálad, de te még aludtál. Csak nekem volt akkora szerencsém, hogy már ébren találtalak -mosolygott.
- És Liam volt itt bent? -kérdeztem türelmetlenül.
- Sorra jött mindenki, egyesével és most én voltam a soros és tudod... De kérdezte, hogy jól vagy-e, vagyis gondolom valakitől igen, tőlem nem, de valakitől biztosan -hadarta.
- Szóval felőle meg is halhatok, jó tudni -gördült le egy gonosz kis könnycsepp.
- Biztos érdekli, csak nem tőlem kérdezte. Tuti, hogy már szétveti az ideg -próbált vigasztalni.
- Ha így lenne, bejött volna hozzám.
Nem tudom miért, de hirtelen eszembe jutott az a kis lóhere amit Niallnek adtam és, hogy az itt van az ágy fölött. Felültem, hogy levegyem, hátha jobb kedvre derít, de nem volt ott és ekkor beugrott: a csók másnapján ott hevert a kukában, széttépve. Akkor is egy utolsó szemét voltam, undorítóan bántam Niallel. Nem bírtam, kitört a zokogás. Miért? Miért bánok így azokkal az emberekkel akiket szeretek? Miért bántok meg mindenkit körülöttem? Nem ezt érdemlik. Hihetetlenül haragudtam magamra, levezetésképp a falhoz vágtam a párnám, pár miliméterrel Niall feje mellett száguldott el.
- Mi a baj? -nézett rám gyönyörű kék szemeivel, amik tükrözték az aggodalmat.
- Minden, egyszerűen minden -zokogtam- Bárcsak eltűnnék, mindenkinek könnyebb lenne -fúrtam arcomat a vállába.
- Ne mondj ilyet, senkinek sem lenne könnyebb sőt, szörnyű lenne az a világ -simogatta hátamat.
- Ez csak a te véleményed, ellenben mindenki másnak jobb lenne –szipogtam.
- Hülye vagy, na, de hozok neked zsepit meg teát, egy perc és jövök –adott óvatos puszit az arcomra és kiviharzott.
Most azt gondolja, hogy a karjaiba menekülök? Vagy mit vár tőlem? Fogalmam sincs, de most nincs erőm a lecseszésre, egyáltalán semmihez. Legszívesebben meghalnék. Mikor visszatért nem volt a kezében az ígért tea.
- Na és a teám? –mosolyogtam rá.
- Lou most csinálja –ült le mellém, de arcán valami furcsát láttam, ami nem tetszett.
- Mi az? –meredtem rá.
- Semmi –vágta rá, túl gyorsan.
- Niall!
- Liam elmondta a többieknek, ennyi.
- Te titkolsz valamit –szegeztem rá mutatóujjam.
- Louis téged véd, viszont mindenki más Liam pártján van.
- Leila? –döbbentem le.
- Mindenki –ismételte.
Ez teljesen letaglózott. Az, hogy Zayn és Harry Liam pártját fogja, egyértelmű, Perriet is megértem, sőt még Eleanort is, úgy ahogy. De hogy Leila?! Még a legjobb barátnőm is mellé áll, helyettem? Ha így van az csak azt jelentheti, hogy tényleg egy utolsó szemét vagyok, ha még az az ember is akiben a világon mindennél jobban megbízok, ha még szerinte is megérdemlem ezt, akkor így is van. Ezek szerint kijár a fájdalom, százszázalékosan megérdemlem. Akaratlanul is rám tört a sírógörcs, ennél jobban még sosem utáltam magam.
- Nyugodj meg –szorított magához Niall.
- Úgy nézek ki mint aki nyugodt? Mindenki utál, az összes barátom és még az is akit mindennél jobban szeretek, el se tudod képzelni milyen szörnyű érzés ez –sírtam a vállába.
- Úgy sajnálom –suttogta.
Kicsit eltolt magától, felemelte a fejem és egyre inkább közeledett felém arcával. Tudtam, hogy mit akar, de nem fordítottam el a fejem, nem vágtam pofán, hagytam, hogy megcsókoljon. Nem tudom pontosan, hogy miért, de visszacsókoltam. Talán az tehet róla, hogy egyedül éreztem magam a világban, hogy mindenki ellenem fordult és csak Niall az aki jelenpillanatban mellettem van, ő az akire számíthatok, aki megvigasztal. Talán ezért hagytam, hogy másodszor is megcsókoljon.
Közelebb csúszott hozzám az ágyon és még szorosabban vont magához. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, amin Louis lépett be, kezében egy gőzölgő bögrével és sarkában Liammel.

27.rész – Az őszinteség szívás

Máris itt a folytatás, remélem tetszeni fog.:)
Bocsánatot kell kérnem a betűtípus miatt, de nem tudtam átrakni olyanba amilyenbe szoktam, az okokat nem ecsetelném és bocsánat, a rövidség miatt, de frappáns véget akartam, plusz nem sokára jön a kövi rész.:))♥

Teltek a napok, az eseménynél eseménytelenebb napok. Ezzel szemben nőtt a bűntudat, a fájdalom és a napi könnyadag is. Egy utolsó szemétnek éreztem magam amiért titkolózok az az ember előtt aki az egész világot jelenti nekem. Az sem könnyítette meg a dolgom, hogy nap, mint nap hallottam tőle, azt a bizonyos szót. Persze én is ezt érzem, mégis bennem van, hogyha szeretem akkor miért hazudok neki és miért akarok menekülni ez az egész elől. Mondhatnám, hogy ez az egész megmagyarázhatatlan és, hogy csak az értheti aki már megélte, de nem. Ez nagyon is egyszerű. Annyi az egész, hogy Ő jelent nekem mindent és csupán nem akarom elveszíteni, elképzelhetetlenül félek attól, hogy így lesz, ha megtudja és minél inkább húzom, annál inkább nő a félelmem is. És persze ott van Niall is, aki került. Persze meglehet érteni, mégis nagyon rosszul esik és elmondhatatlanul hiányoznak a beszélgetéseink. Ez idő közben elérkeztünk Liam szülinapjáig is, ami egyben azt is jelentette, hogy nem sokára vége a nyárnak és ez egyenlő volt azzal, hogy nem titkolhatom tovább. Leiel nagy szerencsénkre a szüleink kiírtak a suli első hetéről, így annyival tovább maradhatunk. A szülinapi bulira mind nagyon készültünk, persze nem lehetett titkolni Liam előtt, szóval lemondtunk a meglepetés buliról. Viszont az ajándékomat már könnyebb volt eltusolni, több aprósággal készültem neki. Először is egy montázzsal, ami a kapcsolatunk helyszíneivel, történéseivel és közös képeinkkel  volt tele, ezenkívül egy egyszerű, de mégis nagyszerű alapon készült- kiemelném, hogy férfi- karkötőt vettem neki, ami majd ránk emlékeztetheti és utolsónak, ami a legapróbb, mégis a legfontosabb az egy örök emlék, ami majd csak a szülinapja reggelén lesz tulajdonomban. Tény, hogy ezek meg sem közelítik azt a csodás autót amit tőle kaptam, csak remélni tudom, hogy értékelni fogja és elég lesz neki.
Már mindenki izgatott volt a kibérelt teremben, a gyertyák elfújására várva. Liam vett egy mély levegőt és tüdeje egész tartalmát a lángoló pálcákra eresztette, egyszerre elfújta mindet. Hurrogatások közepette magához húzott és csókot nyomott a számra.
- Mit kívántál? –kérdeztem, vállán pihentetett fejjel.
- Semmit, már mindenem megvan –emelte fel a fejem, rám mosolygott és ismét megajándékozott egy csókkal. Ekkor ismét azt éreztem, hogy én vagyok a világ legaljasabb embere, amiért még mindig hazudok neki.
Mindenki sorra átadta az ajándékát, én direkt az utolsó akartam maradni. A montázs minden apró részletét végig tanulmányozta, a karkötőt pedig hatalmas mosollyal az arcán tette fel karjára. Felém hajolt, hogy ismét megcsókoljon.
- Várj, van itt még valami –húzódtam el.
Mélyet szippantottam a levegőből, majd óvatosan kifújtam. Remegő kézzel, hihetetlen lassúsággal megfogtam a dzsekim szárát és elkezdtem felhúzni a csuklómról. Mikor Liam megpillantotta az apró feliratot, szó szerint tátva maradt a szája.
- Erre te tanítottál, mindig te fogsz az eszembe jutni róla- toltam közelebb a csuklómon ékeskedő „Never give up!” tetoválást.
Pislogás nélkül meredt a fekete betűkre.
- Ezt miattam? -hebegte, mire bólintottam.
Magához húzott, hosszasan megcsókolt és közben a tetkóm simogatta.
A bérelt terem egyik nagyobb boxában ültünk mi, a szokásos csapat, ami pontosabban a srácokat és barátnőiket, köztünk engem is, takart, Claire is ide tartozna, csak sajnos nem ért rá.  Már nagyon régen nem láttuk Perriet szóval lényegében ő mesélt nekünk, meg mi mondtuk el neki mindennapjainkat.
- Nagyon zsír, hogy csatlakoztál a tetkós társaságunkhoz –borzolta meg a fejem Harry.
- Örülök, hogy örülsz, de több nem lesz, ebbe majdnem belehaltam –nevettem.
- Mert puhány vagy –vigyorgott Zayn.
- Bocs, de nem lehet mindenki olyan nagy fiú mint te –löktem meg.
- Így van –bólintott.
Niall elkezdett valamit magyarázni ír akcentussal, amit sem Leila, sem pedig én nem értettünk, mivel még a brit angolt is nehéz felfogni, nemhogy az ír-brit-angolt. Mindenki nevetett a poénján, csak mi nem, ettől függetlenül jó volt boldognak látni.
- Nekem angolul beszéljél! –szóltam rá mosolyogva.
- Jobb, ha nem tudod –puszilt a hajamba Liam.
- Szóval beszóltál? –néztem Niallre felhúzott szemöldökkel.
- Sose tenném –válaszolt ártatlan arccal.
- Hát persze, hogy nem –vetődtem rá a közöttünk ülőkre és csikizni kezdtem.
- Ne, Jeni! Most rögtön hagyd abba! –visította.
- Soha! –kiáltottam Liam, Louis és Eleanor ölében vergődve.
- A gyomrom –vinnyogott Lou.
- Elég legyen –húzott vissza Liam nevetve.
- Most miattad fáj a hasam –mutatott rám Niall összehúzott szemmel, mire nyelvet öltöttem rá.
Az este további részében Liam a családjával és a barátaival volt elfoglalva, mi pedig jól éreztük magunkat a kis boxunkban. Másnap reggel vagyis inkább kora délután, mindenkinek nehézkes volt a felkelés. Ezzel csak egy apró gond volt: egy fél napot elpazaroltunk abból amíg Leiel még itt vagyunk.

Liam türelmetlenül nyomkodta a távirányítót valami nézhető műsor után kutatva, míg én az ágyon, a faltövében ülve gondolkoztam, hogy is mondhatnám el neki, hisz ez az utolsó estém Londonban. Vettem egy hatalmas levegőt és pont szólítottam volna a barátomat, de megelőzött:
- Muszáj itt hagynod? –kérdezte homlok puszival vegyítve.
- Tudod jól, hogy muszáj. Ez az utolsó évem, nem hagyhatom ott a sulit, bár ha anyuék nem erőltetnék, inkább maradnék itt veled –bújtam a mellkasához.
- Nagyon fogsz hiányozni –szorított magához.
- Te is, eszméletlenül.
”Főleg ezek után” –tettem hozzá magamban.
- Liam –szólítottam elhaló hangon, felkészültem mindenre.
- Igen? –nézett édesen a szemembe.
- Emlékszel amikor ti elmentetek fellépni és mi Niallel itthon buliztunk? –kérdeztem remegve.
- Persze –bólintott.
- És arra, hogy megígértem, hogy nem iszok sokat?
- Tudom, hogy ittál –mondta egy elmondhatatlanul édes mosollyal párosítva.
- De nem tudsz mindent. Igen, ittam, méghozzá nagyon sokat és volt valami, amit ne mondtam el. Nagyon megbántam, hogy megtörtént és azt is, hogy eddig titkoltam –suttogtam elhúzódva tőle.
- Mi történt? –láttam a rémületet tekintetében.
- Volt egy csók, egy csók amit viszonoztam.
- Ezt eddig titkoltad? –egyenesedett ki –És miért csókoltad vissza? –kiabált.
- Olyan gyorsan történt és én részeg voltam. Az a srác megcsókolt… és én visszacsókoltam –hebegtem.
- De miért? És miért titkoltad? Megértettem volna, ha még akkor elmondod! Ki volt az, ki csókolt meg? –üvöltött továbbra is, ez teljesen lefagyasztott.
- Jeni válaszolj már! Ki csókolt meg?
- Nem tudom, nem ismerem –vágtam rá könnyek közepette, annyira megijedtem, nem mertem bevallani és féltettem Niallt.
- Szóval egy idegennel csaltál meg? –üvöltött még mindig, én pedig egyre több könnyet hagytam kiszökni.
- Nem csaltalak meg, csak egy csók volt, semmit sem jelentett.
- Hogy ha nem jelentett volna, még akkor elmondod, nem titkolod eddig.
- De Liam… én… én tényleg… Liam én szerelek! –dadogtam alig hallhatóan.
- Tudod mit Jeni? Végeztünk! Most rögtön menj el, meg se várd a holnapot. SOHA TÖBBÉ NEM AKARLAK LÁTNI! –kiabálta egyenesen az arcomba.
Ennél jobban semmi sem fájhatott volna. Kirohantam a szobából, de megbotlottam, a folyosó közepére rogyva zokogtam. Liam nem jött utánam, senki sem jött ki a szobájából, egyedül ültem a hideg padlón és zokogtam. Vagy csak nekem tűnt fájdalmasan hangosnak a kiáltása vagy a többiek foglalják el magukat valamivel. Muszáj volt beszélnem valakivel, nem bírtam az őrlődést, az émelyítő fájdalmat, de nem tudtam kihez menni. Louisnál ott volt El, aki nem tud erről az egészről és nem akartam látni a megvető pillantását a többiek pedig nem tudnak semmit, kivéve egy embert. Felálltam, tettem pár lépést Niall ajtajáig, de annyira legyengített ez az egész, annyira fájt, hogy az ajtónak estem és akaratlanul is a földre csúsztam. Eszméletlenül.

26.rész - Emlékek

*Niall szemszög*

Kilépve a bejáraton nagy levegőt vettem és nekidőltem az ajtónak.  Tudtam, hogy Jeni nem érzi ugyanazt mint én, mégis megcsókoltam, hátha. És mi lett a vége? Miattam sír, az én hibám. Teljesen tisztába vagyok azzal, hogy Ő Liamet szereti, semmi kétségem efelől, mégis. Kibogoztam az Mp3-am fülhallgatóját, bedugtam a fülembe és maxra tekertem a hangerőt. A környéken van egy eldugott, csendes, apró park a közepén egy kicsike tavacskával. Kevesen járnak oda, mivel semmi különleges nincs benne, nekem ezek ellenére is tökéletes. Ha valami bajom van vagy gondolkoznom kell valamin vagy ha csak egyszerűen egyedül akarok lenni mindig ide jövök. Leültem a szokásos padomra a tóval szembe, a földről felvettem egy marék kavicsot és magam mellé raktam őket. Miközben a vízbe hajigáltam a köveket, ezen az egészen, vagyis Jenin gondolkodtam és eszembe jutott minden momentum, ahogy beleszerettem. Tisztán emlékszem, hogy épp egy hamburgert toltam magamba mikor Jeni rám szólt, hogy várjak egy kicsit az evéssel. Teliszájjal bólintottam. Leültünk a patkára megkajálni és közben beszélgettünk. Ő hátradőlt, párpillanat múlva fel is ült és az arcomba nyomott egy négylevelű lóherét.
 - Szerencsét hoz és én neked adom, hogy elűzze a honvágyad –hallottam fejemben édes hangját.
Kezembe nyomta a szerencsehozót és adott egy puszit az arcomra. Ugyanúgy mint akkor, most is melegség járt át, az emlék hatására, már akkor olyat éreztem amit nem lenne szabad. Niall! Jeni Liam barátnője! –figyelmeztetett egy hang. Nem foglalkoztam vele és átöleltem a lányt, nagyon jó érzés volt a karjaimban tartani őt. De tudtam, nem helyes, hogy ezt érzem.
Dühös lettem, hisz Liam a barátom, Jeni pedig az Ő barátnője volt és még mindig az. A maradék kavicsot mind a kezembe fogtam és egyszerre behajítottam őket a tóba. Lejjebb csúsztam a padon, hátrahajtottam a fejem és az ágak között az egek kémleltem. Egy apró repülő bukkant fel, ez felidézte az első búcsúnk emlékét.
 A reptéren futkároztunk Harryvel és Louval, eközben Jeni és Liam búcsúztak egymástól. Lopva néha-néha, vagyis inkább elég sűrűn őket néztem, már alig vártam, hogy én következzek. A karjaimban akartam tudni mielőtt elbúcsúzunk és sokáig nem látom. Végre mi következtünk, amennyire csak tudtam magamhoz szorítottam és beszívtam az illatát, majdnem kibuggyant pár könnycsepp is, de sikerült megfékeznem, teljesen addig míg újból Liam ölelte magához. Kicsit arrébb mentem és úgy néztem őket, fájt látni, hogy helyettem őt szereti.
 Ahogy újból látom őket magam előtt, egymást ölelve éles fájdalom szúrt belém. Mostanra már immunissá kellett volna váljak, hisz nap, mint nap láttam így őket, de ennek ellenére is mindig, kivétel nélkül visszatér az a szörnyű érzés. Akarva, akaratlanul rám törtek az emlékek.
 Az első veszekedésük, ami végül szerelmi vallomásba torkollott. Amikor egésznap azt hallgattam Liamtől, hogy Jeni miért olyan hülye, hogy Bungee Jumpingolni akar és azt hallani, hogy még nem mondta neki, hogy szereti. Nehéz volt tanácsokat adni, miközben azt kívántam bárcsak irántam érezné azt amit Liam iránt, még, hogy ha nem is mondja ki. A békülésük pillanatában is ott álltam, hallótávolságon belül. Az a bizonyos szó után összezuhantam, hallani amit már amúgy is tudtam, nagyon rossz. Persze még meg is koronázták egy csókkal, ezt már tényleg nem bírtam és gonoszul megszakítottam őket.
 Végig ment a lejátszási listám, de már nem volt kedvem zenét hallgatni, sőt a parkban sem akartam már tovább maradni, csak sajnos nem igen tudtam hova menni, hisz mindenhol felismernek. Végül mégis otthagytam a tavacskát, sétálni indultam, már elég jól ismerem a környéket, így a csendesebb utcákon sétáltam. Kint csak falak, pár fa és utak köszöntek vissza, viszont rengeteg emlékkép ugrott be.
 A beszélgetéseink. Az öleléseink. Az összenevetéseink. A mosolyaink. A búcsúink. A viszontlátások. A könnyeink.
 A mosolyaik. A beszélgetéseik. Öleléseik. Csókjaik. Összebújásaik.
Minden.
Az egyik épület mögött találtam pár asztalos padot, senki sem volt a közelben, így leültem az egyikhez, a karomra hajtottam fejem és a semmibe meredtem. A reményen gondolkoztam. Minek az nekünk? Miért kapaszkodunk bele? Miért hagyjuk, hogy elszédítsen? Hogy aztán hosszú reményteli idők múlva még jobban fájjon az, amit eddig is tudtunk? Tudtuk, hogy esélytelen, mégis reméltünk és aztán, a legvégén, mikor semmi sem maradt és teljesen megbizonyosodtunk arról, hogy már csak a feladást választhatjuk, akkor milliószor jobban fog fájni. Hisz felépítettünk magunkban egy világot és vártuk, hogy egyszer majd ez a világ valós lesz. Aztán eljön az a pillanat, amikor tudjuk, hogy csak álom marad és ebben a pillanatban nagyon fog fájni, sokkal jobban, mintha legelsőre lemondtunk volna az egészről. De én még nem vagyok annál a pontnál, hogy feladjam, ennek még nem lehet így vége, nekem még kell egy kis idő arra, hogy felkészüljek a végső, pusztító fájdalomra és addig csak nyalogatom a sebeim, várok hátha mégis úgy lesz, ahogy szeretném, de tudom, hogy nem. Tudom, hogy ez számomra nem lesz Happy End. Mégis remélek.
Volt egy alkalom mikor azt hittem, végre eljött az én időm. Amikor Liam nem érdemelte meg Jenit. Amikor miatta sírt és én voltam mellette. Amikor azt éreztem, hogy velem kéne lennie. Amikor azt hittem végre van esélyem, és amikor újra csalódnom kellett. Mindenegyes pillanatára emlékszem azoknak a napoknak, mikor hihetetlenül összevesztek és Jeni haza akart menni. Akkor én ott voltam neki, Liam pedig sehol, mégis visszament hozzá. De nem is ez fájt a legjobban, hiszen tudom, hogy mennyire szereti, hanem az, hogy sem a többiek, legfőképpen meg én sem tudtam itt tartani.
 Ujjaimmal az asztalon doboltam, az I wish ütemét és próbáltam a szél fújta levelekre koncentrálni, de sehogy se ment. Miért mindig a rossz emberbe szeretünk bele? Aki vagy megbánt, mert megakar bántani, vagy úgy okoz fájdalmat, hogy nem is tud róla. Sokszor sikerül megtalálnunk azt az embert, aki nem lehet a miénk bármit is teszünk, bármi is történjék.
Ez és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, ugyanúgy, mint hosszú ideje mindig. Nem tudtam kiadni magamból amit érzek, nem volt kinek elmondanom, mert akiben a legjobban megbízok, az nagyjából megölt volna, ha tudja. De már nem bírtam magamban tartani, muszáj beszélnem valakivel. Tárcsáztam annak az embernek a számát, akiben Liam után a leginkább megbízom.
- Hazaértetek már? –szóltam bele a telefonba.
- Mit gondoltál, hogy nem veszed fel azt a rohadt telefont? Merre jársz? Minden oké? Egyébként már régóta itthon vagyunk –válaszolt idegesen Louis.
- Megvagyok, sétálgatok a városban. Vagyis hát nem minden oké, sőt semmi sincs rendben, muszáj beszélnem veled –hadartam- Ja és csak úgy mondom, hogy alig egy órája jöttem el, szóval nem lehettek otthon olyan régóta.
- Jól van, na. Igazából kb. 10 perce jöttünk meg, de ez részletkérdés. De te jól vagy? Mi baj van? Mi olyan fontos?
- Nem vagyok jól, a világon minden, de minden a bajom, és ezt mind megtudod, hogyha hazaértem, szóval sietek. Szia –nyomtam ki a mobilt és elindultam a házunk felé.
Szóval visszaértek. Jeni vajon már elmondta Liamnek, hogy mi történt, vagy nem is tervezi? Apropó Liam. Akárhányszor eszembe jut szörnyű embernek érzem magam. Ki képes beleszeretni a legjobb barátja barátnőjébe, sőt még aztán meg is csókolja azt? Milyen ember az ilyen? Hát pont olyan, mint én. Annyira szúr itt bent valami, nem csak a viszonzatlan szerelem, nem is a féltékenység sőt, még nem is teljesen a lelkiismeret furdalás, hanem valami furcsa, amit még nem éreztem, talán ezeknek a keveréke. Igen, valószínűleg ez lesz az, és szinte bizonyos, hogy ott lapul a félelem is. A félelem attól, hogy Jeni még távolabb kerül tőlem, hogy Liam sosem bocsájt meg és, hogy a többiek utálatát is megkapom.
 Vettem egy mély levegőt mielőtt beléptem a házba, arra számítva, hogy Liam mindent tud, ehelyett a kanapén ültek egymás mellett, és nevettek. Jeni egy futó pillantást vetett rám, mielőtt barátja megcsókolta volna. Számítottam rá, hogy semmi sem változik, mégis hatalmas pofonként ért. Gyors léptekkel berontottam a szobámba és elvetődtem az ágyon. Percekig fel sem tűnt, hogy valaki végig ott ült mellettem, csak amikor már kaptam levegőt és láttam a könnyeimtől.
- Louis? –ültem fel, miközben a pólóm aljával letöröltem a könnyeket.
- Beszélni akartál, itt vagyok –bámult rám hatalmas szemekkel.
Mindent elmondtam neki, onnan kezdve, hogy beleszerettem Jenibe egészen az előbbi sírásom okáig. Lou a földet szugerálva hallgatott, se egy szó, sem pedig egyetlen arcrándulás, azt gondoltam, hogy talán sokkot kapott, vagy elmélázott, de nem. A mondókám végeztével mélyen a szemembe nézett és szorosan megölelt.
- Ezt eddig miért nem mondtad? Segítettem volna –rázta meg a vállamat.
- Nem mertem, féltem, hogy elítélsz –motyogtam.
- Szóval Liam még nem tudja –mérlegelt, figyelmen hagyva előbbi mondatom.
- Nem és fogalmam sincs, hogy Jeni közölni akarja-e vele, vagy sem.
- Ezt könnyű lesz kideríteni –pattant fel és eltűnt az ajtóban.
Pillanatok múlva vissza is tért, maga után húzva Jenit.
- Ülj le oda –utasította- még nem mondtad el, igaz?
- Nem –sütötte le szemét a lány.
- Pedig muszáj lesz, szerintem egyikőtök sem akar hazugságban élni, sem pedig titkolózni Liam előtt.
- Igazad van –szemeztem a padlóval.
- Nem lehet –suttogta Jeni, mire mind a ketten felé fordultunk- mi van, hogyha nem bocsájt meg, hogyha szakít velem? Én azt nem élném túl. Liam az életem, mindennél jobban szeretem –kapkodta köztünk könnyes szemeit.
Lehet, hogy közhelyként hangzik, de a szavai késként vágtak a szívemben.
- Jeni –neve hallatán rám emelte tekintetét- nem titkolhatjuk el, muszáj tudnia. Én is félek, hogy nem bocsájt meg, talán soha, de muszáj vállalnunk.
- De…
- Muszáj –vágtam szavába- ha nem mondjuk el akkor a végén máshonnan tudja meg és akkor még rosszabb lesz a helyzet. Benne van a pakliban, hogy egyikünknek sem bocsájt meg, engem megutál, veled szakíthat, de vállalnunk kell.
- NIALL –ugrott fel- bármennyire is mondogatod, nem fogom neki bevallani, nem kockáztatom meg, hogy elveszítsem, akkor sem, hogyha te ezt akarod, hogyha arra vágysz szakítsunk.
- Én nem akarom, hogy szakítsatok –döbbentem le.
- Minden szavadból sugárzik, hogy ezt várod. De bármi is történjen, akár együtt maradunk akár nem, tudd meg; sosem foglak szeretni, úgy mint őt semmiképp, ha végleg szétmegyünk akkor sem jönnék össze veled. FOGD FEL! Hisz minden a te hibád! –nedves szemekkel üvöltötte arcomba a fájó szavakat, majd kiviharzott.
Teljes erőmből belerúgtam a falba és a folyamatosan könnyező szemeimet törölgettem. Fájt amit mondott, felhúzott minden egyes szava, mivel tudtam, hogy igaza van.

*Jeni szemszög*

Alig tettem pár lépést az ajtótól és visszafordultam, nem láthatnak így, főként Liam nem. Belépve Niall a falnak fejjel támaszkodva állt, Louis pedig mellette és vigasztalta. Rosszul éreztem magam, egy szörnyeteg vagyok. Így sem lehet könnyű Niallnek, erre én meg őt hibáztatom és üvöltök vele. Leültem az ágy szélére és körbe néztem a szobában, ez a pár másodperc alatt mintha hurrikán söpört volna végig, az ágynemű felrugdosva, ruhák mindenütt, a szőkeség elég ideges lehetett. A kukára tévedt a tekintetem, amiben megpillantottam egy vékonyka, zöld szárat és pontosan négy levelecskét, széttépve. Hátrafordulva nem volt a polcon az a lóhere, ami délután még igen. Most már tényleg egy utolsó szemétnek éreztem magam.
- Sajnálom –álltam Niall mögé- nem úgy gondoltam, csak kétségbe estem. Nem te tehetsz erről, mind a ketten be voltunk rúgva, ugyanannyira az én hibám, mint a tiéd.
Óvatosan közelebb léptem hozzá és hátulról megöleltem, mire ő kuncogni kezdett, ezt nem igazán tudtam mire vélni.
- Mi van? - nézett rá értetlenül Lou.
- Most már tudom, hogy tényleg jó érzés, ha hátulról ölelnek meg.
- És ezen nevetsz? –léptem el tőle.
- Igen –fordult meg piros arcát letörölve.
- Srácok ez mind szép és jó –szólalt meg Louis-, de még mindig nem oldottuk meg a problémát, miszerint nem titkolózhattok örökké. Lenne egy ötletem.
Mindketten felkaptuk addig lehajtott fejünket.
- Hallgatunk –pislogott rá Niall.
- Igazából arra gondoltam, hogy Jeni –mutatott rám-te mondod el, egyedül és csak azelőtt mielőtt hazarepülnél, így Liamnek lenne ideje feldolgozni és megbocsájtani neked. Niall már más tészta, mivel te azután is itt leszel, szóval csak azt tudjuk tenni, hogy vállalod, és szembe nézel az egésszel én pedig támogatni foglak.
- Ez olyan mintha elmenekülnék a következmények elől –ráztam a fejem.
- Van benne valami, de meg lehet érteni, szóval szerintem is ez a legjobb megoldás -helyeselt Niall.

25.rész - Vallomás

Nem tudom, hogy mit vártatok a folytatástól, de remélem tetszik.:)♥

Reggel kipattant a szemem és felültem. Reméltem, hogy a tegnap történteket csak álmodtam, de a szobában körbenézve láttam a rendetlenséget, már biztos volt, hogy a buli megtörtént. Lerúgtam a takaróm és azt vettem észre, hogy a ruhám is előzőnapi, legalább egy apró dolog van ami arra utal, hogy AZ talán nem történt meg. Kirohantam a szobából Niallt keresve, az előszobában meg is találtam, épp rendet rakott.
- NIALL! Kérlek, könyörgöm, csak mondd, hogy nem történt semmi –könnyezve dőltem a vállának.
Meglephettem őt mivel csak szótlanul állt és a hátam simogatta.
- Válaszolj már! –szóltam rá, talán kicsit túl arrogánsan.
- Jeni, először is nyugodj meg. Másodszor… Az nem történt meg, de…
- De mi? –pislogtam rá.
- Annyira sajnálom, én tényleg nem akartam. Teljesen hülye voltam… Nem kellett volna megcsókolnom téged –elvörösödve hátrált egy lépést és a földet fixírozta.
- Tehát a csók megtörtént –hatalmasakat pislogva bámultam magam elé.
Megfordultam és Liam szobájáig meg sem álltam. Letusoltam, átöltöztem és pakolni kezdtem, közben az este történteken agyaltam. Miért csókoltam vissza? És egyáltalán Niall miért csókolt meg? Érezhet valamit? Én érzek iránta valamit? Pontos választ egyik kérdésre sem tudok, de annyi biztos, hogy szeretem őt, viszont csak barátként, mintha a kisöcsém lenne. Sőt ő olyan mintha a Liam és az én gyerekem lenne. De legalább azt tudtam, hogy le nem feküdtünk, valószínű, hogy azt csak álmodtam. Viszont nem bírtam a kételyeket és úgy döntöttem, hogy ezt nem hagyhatom ennyiben.
- Beszélnünk kéne –álltam meg a kertajtóban és a poharakat szedegető Niallt követtem a szememmel.
- Kéne –egyenesedett ki, bólintott és folytatta a rendrakást.
- Komolyan mondtam –lépdeltem oda hozzá.
- Tudom –nyomott össze egy üres műanyagpoharat.
- Niall, kérlek –fordítottam magam felé.
- Legyen –ült le a kerti bútor egyik székére.
- Egy ideje látom rajtad, hogy van valami baj –kezdtem- ez Liamnek is feltűnt már, most meg itt a csók is. Nem tudom, hogy mi van, hogy mit gondoljak.
A szőkeség némán ült, az asztal sarkát bámulta. Vártam még párpercet hátha megszólal, de semmi.
- Nekem elmondhatod, bármi is van megértem és, ha tudok segítek is –simítottam meg a vállát, mire ő elkapta a karom és ellökte, majd rám nézett.
- Jeni, én szeretlek –suttogta.
Először fel sem fogtam amit mond, amikor leesett hangosan felnevettem.
- Tudom, én is szeretlek téged –mosolyogtam rá.
- Nem érted, gondoltam, hogy nem fogod megérteni. Én nem úgy szeretlek, mint te engem. Én úgy ahogy Liam, talán még jobban.
- Hogy mi? –pislogtam ismét rengeteget, lefagytam attól amit mondott.
- Jól hallottad, nem is gondolnád, hogy mióta érzem ezt –motyogta alig hallhatóan.
- Mondd, hogy csak viccelsz –ugrottam fel, hátradöntve a székemet- kérlek mondd, hogy ez csak egy olcsó poén.
- Bár mondhatnám –mondta alig hallhatóan, lehajtott fejjel.
Lefagytam. Némán álltam és Niallre meredtem, egyszerűen nem bírtam feldolgozni ezt az egészet. Hogy engem, hogy pont engem? Miért? Mióta? Hogyan? És miért? Semmit nem értettem. Párperc elteltével a szőkeség felállt és otthagyott, nem bírtam utána menni. Nekem ez már túl sok volt. Egy kis idő múlva rávettem magam a megmozdulásra, bementem a házba, hogy folytassam a takarítást. Miközben összeszedtem az üres poharakat, üvegeket és zacskókat, mindvégig ezen az egészen agyaltam.
Talán ezért volt olyan furcsa mostanában, csendes, nyomott és szomorú. De, hogy szerethet engem? Mikor ott van Claire aki odáig van érte és én azt hittem, hogy ez valamilyen szinten kölcsönös. Meg nekem is van barátom, akit mindennél jobban szeretek és ezt ő nagyon is jól tudja. Liam és Niall nagyon jó barátok, attól az apró veszekedéstől függetlenül is. Ezért nem tudott Liam sem arról, hogy mi baja van, hisz bevallani a barátjának, hogy szereti a barátnőjét, elég érdekes. Ezt nem bírom felfogni, ez nem lehet. Tuti, hogy csak képzelődöm, vagy esetleg álmodom, vagy talán mégis csak egy hülye vicc az egész.
Alighogy kibékültem Liammel itt van ez, Niall megcsókol és én visszacsókolom. Nem kellett volna annyit innom, vagy ez nem teljesen az alkohol hatása volt? Teljesen összezavarodtam, már nem értek semmit, a saját érzéseimmel sem vagyok tisztában.
Épp a lehányt ablakot pucoltam hatalmas kesztyűben és elmerülve gondolataimban mikor megcsörren a telóm. Eldobtam a sprayt, a rongyot, a kesztyűket és a hang irányába ugrottam. A kijelzőn Liam mosolygott, aminek nagyon megörültem, már hiányzott a hangja és most nagy szükségem volt arra, hogy hallhassam.
- Szia –kaptam fülemhez a mobilt.
- Szia kicsim –hallottam édes hangját- hogy vagy? Milyen volt a buli?
- Most már jobban –feleltem- Milyen volt a fellépés, mikor jöttök? –kerültem a bulis kérdést.
- Elment. Mármint jó volt színpadon állni, de Niall nélkül nem ugyanaz és te is nagyon hiányoztál, hiányzol. Valószínű, hogy estére már otthon leszünk.
- Te is nagyon hiányzol –el sem tudná képzelni, hogy mennyire- siessetek haza.
- Igyekszünk. Leila puszil és a többiek is. Sajnos most lekell tennem, mert még lesz egy interjúnk –hangjából kihallottam a csalódottságot- sajnálom.
- Semmi gond, menj csak. Én is puszilok mindenkit. Szeretlek.
- Imádlak és ne csinálj semmi hülyeséget míg vissza nem érünk –nevetett.
- Megpróbálom –válaszoltam üres hangon, ha tudná, hogy már késő.
- Sietek, szeretlek picim. Szia.
- Én is, szia –suttogtam a már néma telefonnak.
Visszatértem a takarításhoz, egészen addig meg sem álltam míg nem ragyogott az egész ház, ez pontosan fél egyet jelentett, tehát kezdtem megéhezni. A hűtőben semmi kaja, gondolom Niall mindent bezabált, meg a tegnap is rásegíthetett a hűtő üressé válásához. Átöltöztem valami utcán vállalható cuccba és elindultam. Közben sem futottam össze Niallel, gondolom a szobájában lehet, vagy talán elment valahova. A boltba menet rengeteg eddig ismeretlen ember köszönt rám, nem tudtam, hogy esetleg nálunk voltak-e tegnap vagy csak a Liammel való kapcsolatomnak köszönhető be, végül is mindegy, a lényeg az, hogy jólesett.
  Az ebéd megfőzése után egy darabig kint ültem a konyhába hátha kijön a kajaszagra, de nem hatott, viszont én nem bírtam ezt így tovább, beszélnem kellett vele. A szobája előtt megtorpantam, egy ismerős dallam ütötte meg a fülemet, megdermedtem. Bentről a „More than this” akkordjai szűrődtek ki, Niall torkából és gitárjából egyaránt. Könnyek szöktek a szemembe. Én nem akarom, hogy ez a srác ezt érezze, nem akarom, hogy fájjon neki, én nem akarom ezt. A falnak dőltem, lecsúsztam a földre és meredtem magam elé. Ő mindig olyan boldog, vidám, folyton mosolyog és az én hibám, miattam van, hogy ez megváltozott, én ezt nem akarom. De miért és hogyan? Hátradöntöttem a fejem, nem figyeltem az óvatosságra, hangosan koppantam a hideg falon, miközben a könnyek csak folytak csukott szemeimből.
- Jeni? –hallottam mellőlem Niall üres, erőtlen hangját.
- Sajnálom –álltam fel és magamhoz szorítottam.
Egyik kezét a hátamra tette és fejét a vállamba temette, hasonlóan mint én. Éreztem, hogy a fölsőm egyre nedvesebb lesz, miközben a szőkeség halkan a fülembe suttogott:
- „If I’m louder. Would you see me? Would you lay down, in my arms and rescue me? Cause we are, the same. You saved me, when you leave it scarred again.” [Ha hangosabb leszek, látni fogsz? A karomban fogsz feküdni és megmentesz? Mert ugyanazok vagyunk. Megmentesz mikor hagyod újra elmenni /szerk. megjegyzés: nem saját fordítás/]
- Nia… -mondtam volna a nevét, de közbevágott.
- Szeretlek! –súgta elfojtott hangon.
Összeszorítottam a szemeim és őt is szorosabban öleltem magamhoz. Csak úgy peregtek a percek amíg úgy álltunk, egymást ölelve és a másik vállába temetett arccal sírva. Mindketten ugyanaz miatt: Niall szeret, engem. Egyszer csak elvált tőlem, fogta az mp3-asát, megtörölte az arcát és otthagyott az ajtajában állva, szétsírt fejjel. Haragudhattam volna rá, amiért csak úgy otthagyott, de megértettem. Beakartam csukni a nyitva hagyott ajtót, de megakadt a tekintetem egy zöld apróságon az ágya fölött. A polcon, a könyvek és különféle, a hazájára utaló díszek mellett ott hevert egy apró, száraz négylevelű lóhere. Az ágy mellé álltam és a tenyerembe helyzetem a picike növényt. Bárhogy is forgattam, bárhogy is kerestem a magyarázatot, de csak egyetlen oka volt annak, hogy ott volt; ezt én adtam neki, még otthon, Magyarországon. Egyből beugrott minden. Alig párnapja ismertem őket és még annál is kevesebb ideje jártunk Liammel. Niall megéhezett, a többiek bealudtak, ezért mi elmentünk kajáért, amit egy patkán ettünk meg. Ekkor adtam neki a lóherét a honvágya elűzésére. És ő megőrizte. Visszahelyeztem helyére a négylevelűt és úgy döntöttem, hogy egy kicsit tvzek, hátha nem agyalok folyton ezen az egészen.

24.rész – Nyálas páros és a Party

Az előző részhez kaptam olyan kommentet, hogy beszélni szeretnétek velem (vagyis 1 valaki) és ha esetleg van még olyan aki megismerne az írjon erre a Facebook-os oldalra üzenetet és bejelölöm.:))♥ Believe Your Heart*-* 
A részről pedig csak annyit... nem véletlenül ez a címe, lett benne egy nagyon, de nagyon nyálas rész (:P), de azért remélem tetszeni fog. És érzem, hogy a rész vége miatt pedig meg fogtok ölni.:$$
Ja, és bocsi, hogy kicsit rövidebb lett, de remélem, hogy a tartalom kárpótolja a kövi rész pedig már a megszokott hosszúságú lesz!
Jó olvasást!!♥

- Szép volt –boxolt vállba Louis.
- Rendes tőled –húzott magához Liam.
- Megérdemli –mosolyodtam el, válaszul megcsókolt.
- Mi leléptünk mielőtt olyat is látnánk amit nem kéne –hallottam Zayn hangját, és fél percen belül már csak ketten álltunk az előszoba közepén.
- Eljössz velem bevásárolni? –néztem fel barátomra.
- Persze –bólintott.
Az üzletbe érve csak forogtam minden felé, nem tudtam, hogy mit vegyek.
- Ez jöhet –dobtam egy chipset a mellettem lévő bevásárlókocsiba, amit Liam tolt.
- És azt hiszem ez is. Meg ez. Na, meg ez. Szerinted ilyet is vegyek? –toltam valamiféle édességet az arcába- Persze, hogy veszek –dobtam a kosárba.
- Hány embert is tervezel pontosan? –nevetett.
- Fogalmam sincs, hogy Niall kiket hív, de jobb felkészülni –pakoltam a kocsiba még pár zacskó… valamit.
- Nem hiszem, hogy egy hadsereget tervez bulira hívni.
- Nem baj, max megmarad. A piák merre vannak? –forgolódtam.
- Gyere –indult meg Liam.
Készségesen követtem, közben sorra vettem magamban, hogy miket kéne vinnem, nem is figyeltem, hogy merre megyünk, csak a sarkát nézve lépdeltem.
- Parancsolj –mondta, mire felnéztem.
- Mondom pia, nem víz –nevettem.
- Hát pedig vagy ezt viszel vagy még esetleg üdítőt, de a Kóla is kizárt a koffein miatt –magyarázta.
- Liam! Hány évesnek nézel? Nem várhatok vendégeket egy buliban mentes vízzel.
- Nélkülem te egy kortyot sem iszol –rázta meg a fejét.
- Ott lesz Niall is, majd ő vigyáz rám.
- Nekem ez nem tetszik. Ígérd meg, hogy nem iszol sokat –emelte kezem a szívemhez.
- Ígérem.
Végül rávettem Liamet, hogy engedjen alkoholos „itókát” venni. Hazavittük a bevásárolt cuccokat, az ajtóban Niall várt minket, izgatott arccal.
- Rengeteg barátom el tud jönni, na meg  olyan is akit nem ismerek, de minél több annál  jobb –ugrándozott.
- De azért ne legyen belőle Project X-es buli –mondta Liam.
- Kutya az nincsen, tehát teljesen nem lesz olyan, de megpróbálunk törekedni rá –nevettem.
- Megígérted –emlékeztetett.
- Mit ígértél meg? –szólt közbe Niall.
- Hogy nem iszik sokat –válaszolt Liam.
- Ja… Úgysem tartja be –nevetett.
- De, most már csak azért is –húztam ki magam.
- Okos! –nyomott puszit homlokomra barátom.
 Megvacsiztunk, aztán mindenki ment a maga dolgára, mi Liam szobájába. Zenét hallgattunk, én törökülésben ültem az ágyon barátom pedig elfeküdt, fejét az ölembe hajtotta.
- És mikor akarsz találkozni a családommal? –kérdezte.
- Terveztem? –piszkáltam a haját, lassan már szokásommá válik.
- Ha te nem is, de én mindenképp.
- Hát nekem mindegy, szívesen megismerném őket. Olyan puha a hajad –mosolyogtam.
- Hogy tértünk át a családomról a hajamra? –nevetett.
- Mivel azt piszkálom nem volt nehéz. Puha, és szép barna, na meg rövid.
- Hát köszönöm ezt az értelmes elemzést.
- Máskor is, de elmagyaráznád nekem, hogyan lehet az, hogy ilyen tökéletes vagy?
- Tökéletes? –ült fel.
- Az. A hajad –borzoltam meg.
- A szemed- haladtam lefelé.
- Az orrod- simítottam meg.
- Az arcod, a füled, meg persze a szád –ujjammal végigkövettem az elmondott utat.
- Én tökéletes? –húzta fel a szemöldökét.
- Amikor neked ilyen gyönyörű, fénylő és hosszú hajad van- simogatta a fejem
- Puha bőröd –puszilta meg a homlokom.
- Gyönyörű szemed –csókot nyomott az említett testrészemre, éreztem magamon a leheletét, amitől megremegtem.
- Az a gyönyörű sötét barna szempár, amiben bárki elveszne. Ott van még a ködröcskés arcod is –folytatta szájával arcom felfedezését.
- Az aprócska, imádnivaló füled –harapta meg a fülem, aminek hatására felkuncogtam, mert csikis volt.
- És a tökéletes ajkadról még nem is beszéltem –haladt a szám felé, amit el is ért és egy csókkal köszöntötte.
- Úgy látom könnyen megy a hazudozás –nevettem égő vörös fejjel- de ezek amúgy is csak külsőségek. Te belülről is tökéletes vagy. Törődsz másokkal, nem véletlenül vagy te a Daddy Direction. Emellett hihetetlenül udvarias és megértő vagy. Meg persze lehetetlenül imádnivaló, nem is értem, hogy a srácok miért nem szerettek beléd ennyi együtt töltött idő után.
- Hülye és még túloz is –nevetve az ölébe húzott.
- Az én barátnőm pedig még ennél is tökéletesebb. Most is a béna barátját dicséri, ahelyett, hogy rájönne milyen tökéletes is ő maga. Talán nincs is nála tökéletesebb ember. Ez a lány szerény, már túlzottan is. Ugyanúgy törődik az emberekkel, mint ahogy a barátjáról mondja. Mindenkivel nyitott és kedves. Általában gondolkodik mielőtt cselekedne, bár ez sem mindig így van, de így tökéletes. Persze, ha szeret akkor nagyon szeret. A családját, főként az imádnivaló kishúgát, a legjobb barátnőjét és az újonnan szerzetteket is. Eltűri a barátja eszement haverjait. És akit úgy szeret, hogy mindenki érzi, hogy így van, ha még nem is mondja ki, az az eddig sokszor említett barátja, aki most az egekig magasztalja Őt, de nem hiába, ezek nem üres szavak, amiket mond az imádott lánynak mind igazak –sorolta a tulajdonságaim, ami igazából már fel is ért egy szerelmi vallomással.
Annyira, de annyira jól estek a szavai és nagyon meg is hatottak, ezért könnyezni kezdtem.
- A lány e szavak hallatán kezd hinni a fiúnak. Igazából egy része igaz is, főként a vége, miszerint mindennél jobban szereti barátját, főként az előbb hallottak után. Na, de a srác is így érez a barátnője iránt. Látni rajta, hogy bármit megtenne érte és jobban óvja, mint egy gyémántberakásos porcelán vázát. Már ha van ilyen –tettem hozzá szipogva és visszatartva a sírást.
- Megvédi egy apró, ártatlan porcicától is, sőt még verekszik is miatta –emlékeztem vissza a kibékülő bulinkra.
- És mindez csak töredéke annak, amilyen tökéletes is ez a srác. Egy élet nem lenne elég ahhoz, hogy mindent felsoroljak.
- Szeretlek –puszilgatta a nyakam- te tökéletes barátnő.
- Na jó, asszem ez egy kicsit nyálasra sikerült –nevettem fel.
- Lehet benne valami –nevetett Ő is- de minden igaz volt amit mondtam.
- De akkor is. Mi vagyunk a nyálas páros –röhögtem és elfeküdtem az ágyon.
- Ezzel nem vitatkozom –tett ugyanúgy, mint én.

Az ígéretem betartottam, csak hát sajnos nem úgy ahogy Liam értette. A srácok elmentek és Leila is elkísérte őket, éjszakára is ott fognak maradni. Nem sokára a vendégek is szállingózni kezdtek és a hangulat is nagyon jó volt. Először csak egy kicsike alkoholt ittam csak, de folyamatosan hozott valaki valamit, hogy igyak már vele és nem tudtam megállni. Végül iszonyatosan szétcsúsztam. Tehát én nem ittam sokat, ahogy ígértem, hanem rengeteget. Úgy láttam, hogy Niall jól érzi magát, jele sem volt a bánatának és igazából ő is elég rendes berúgott.
- Tetszik a buli? –mentem oda hozzá.
- Mi? –kiáltott, a hangos zenétől a gondolatainkat sem hallottuk.
- Azt kérdeztem, hogy milyen a buli –ordítottam.
- Ja... szik és… valamit gye… -ennyit hallottam abból amit mondott.
Liam szobája felé húzott, ebből gondoltam, hogy rájött, semmit nem hallok és ott majd elmondja amit akart. A szobában hatalmas kupi volt. A szekrényből kiesett pár ruha, a kuka fel volt borítva, hasonlók és a fénypontként az ágy szélén lógott egy bugyi, ami nem az enyém volt. Ennyi elég is Niall ismerőseinek jellemzéséről.
- Figyelj Jeni, valami nagyon fontosat akarok neked mondani –kezdte, miközben leültünk az ágyra.
- Mondjad –mosolyogtam rá.
Meg sem szólalt, pár pillanatig csak nézett rám, pontosabban a szemembe, majd hirtelen megcsókolt. Nagyon, de nagyon meglepett amit tett, de visszacsókoltam. Őt pedig ez lepte meg, de úgy tűnt felbátorodott tőle, eldöntött az ágyon. Szépen lassan lekerültek rólunk a ruhadarabok és megtörtént az, ami miatt örökké átkozni fogom magam!