2.rész - Meglepetésekkel teli nap

 Reggel nehézkes volt a kelés. Pedig délután kettőig aludtunk, ami most, hogy belegondolok már közel sem reggel. Sebaj. Kómás fejjel, 1D-s pizsiben kivonszoltuk magunkat a konyhába, hátha sikerül találni valami kaját. Anyut találtuk a pultnál.
- Jó reggelt! –köszöntött minket.
- Viszont! –ez volt a válaszunk.
- Nina merre van?
- A barátnőjénél aludt. Sült csirkét csináltam, krumplival és salátával. Jó lesz?
- Persze, de a salátában ugye van répa? –igazi Louis fan lévén Leila szinte mindenhez eszik répát. Anyut nem lepte meg a kérdése.
- Van benne. A kedvedért csináltam.
- Oh, köszönöm.
Amúgy ez volt a tökéletes Directioner ebéd. Csirke (Zayn) sült krumplival (Niall) és répa (Louis) nasinak pedig Haribot ettünk (Harry). Bár ha egyszerűen csak eszünk részben az is Directioner kajának számít, mivel Niall imád enni, így minden ehető dolog annak minősül.
- A salátához nem kell kanál, ugye? –én pedig igazi Liam fan vagyok, de ez csak költői kérdés. Attól, hogy Liam fél a kanalaktól (igazából csak nem szereti őket) én még használom. 
- Nagyon vicces Mrs. Payne. Nem kell hozzá kanál, de neked azt kell használnod. –anya jókedvében volt.
- Ne viccelődj ezzel a nevezéssel, mert valószínű, hogy beválik. –Leila sosem tudja tartani a száját.
- Csak szeretné a kicsi lánykám. -és megborzolta, a már amúgy is borzos hajam. Szerencsére ennyivel lezárta, nem kérdezősködött, Leila pedig magától nem kezdett el mesélni. Bár aputól már biztos tudja a tegnap történteket, de csak barátnőm lát bele ebbe a piti dologba ennyi mindent. Ébéd-reggelink végeztével felvonultunk a szobámba. Próbáltunk valami vállalható formát ölteni magunkra, de csak egy otthonit sikerült, így egész nap a szobámban ültünk. Leila kezében végig ott volt a mobilom, be akarta bizonyítani, hogy az igenis az én számom volt és ezt csak úgy érhette el, ha csörögni kezd androidos készülékem és felvétele után Liam hangja szól bele. Ennek esélye a nullával volt egyenlő, de barátnőm ebben a témában tényleg tántoríthatatlan volt. Hétre haza kellett érnie Leilának, így már félkor ott hagyott gondolataimmal. Most, hogy egyedül voltam fejem megint vad sztori gyártásba kezdett, de most a Liam és a telefonszámom vonalat lovagolta meg. Tetszettek a történetek, de muszáj volt elterelnem gondolataim, mert már kezdtem beleélni magam, hogy talán igaz lehet. A gépezés mellett döntöttem, féltem fellépni facebookra, mert bár megígértettem legjobbammal, hogy nem közli elméletét a neten, ismertem őt. Beléptem és már készültem, hogy magyarázzam el, hogy semmi sem történt. De nem került fel a sztori, viszont volt jó pár jelölésem. Elsőre nem értettem, de aztán észrevettem köztük azt a lányt, aki előző este azt a haragos pillantást vette rám és a többi lány is ismerős volt. Aztán jött a felismerés; Liam a nevemet kiáltva köszönt el, a rajongók többsége az arcomat is láthatta. Nincs nagyon sok Jeni, de azért van egy-kettő. Viszont van rólam fent pár kép, így aki ott állt közel, hallotta a nevem és az arcomat is látta az bejelölt, legalábbis jó páran. A jelölések mellett jöttek üzeneteim is, hát persze, hogy ezektől a lányoktól. Nem mind írt, de az 50 %-uk biztosan. A levelek tartalma nagyjából ugyanaz volt: „Honnan ismered Liamet? Ha nem ismered, honnan tudja a neved? És miért köszönt el külön tőled?” És volt köztük pár olyan iromány, amire jobb nem festéket pazarolni. Következhetett a magyarázkodás, nem akarom, hogy én szerepeljek a holnapi címlapon, így mindenkinek elmeséltem, hogy csak beszélgettünk és a nevemet is csak onnan tudja, mert aláírta a lemezem.
A válaszolgatások végeztével aludni indultam. Nem vártam a másnapot, hisz reggel koránkelés, suli és Leila. Egy osztályba járunk és hallgathatom megint összeesküvés elméleteit rólam és szerelmemről. Ezekkel a gondolatokkal hajtottam fejem, tollal bélelt párnámra.
 A reggelem szokásos hétfői reggel volt. Ébresztőm megszólalása után benyomtam a Szundit, ami tíz perces, így visszaaludhattam volna, de sajna sosem voltam valami jó alvó így ez nem sikerült, csak feküdtem a puhaágyamban és sehogy sem akaródzott megmozdulni fáradt testem. Végül nagy nehezen kikászálódtam, elvégeztem reggeli teendőim és elindultam a buszmegállóba, Leilával minden hétköznap reggel itt találkozunk suli előtt, hogy együtt tudjunk menni. Amint befordultam a megálló utcájába, megpillantottam Leilát, telefonozott, gondolom megint a facebookot nyomta. Odasétáltam hozzá.
- Szia!
- Szia, Jeni! –és a nyakamba ugrott. - Na?
- Mi, na?
- Mi lenne?
- Fogalmam nincs. Azért kérdeztem.
- Felhívott?
- Ki? –bámultam rá értetlen arckifejezéssel.
- HÁT, LIAM! Ki más?
- NE üvölts! Egyébként nem hívott, nem is tudott volna hogyan.
- Jól van, ne kezdjük megint ezt. Te is tudod, hogy a számodat írta le.
- Igazad van.
- Mi történt, hogy jött a felvilágosodás? -meglepődött a válaszomon.
- A „ne kezdjük már megint ezt” részre céloztam.
- Huuh. Oké, de miért nem hiszel nekem?
- Majd hiszek, ha bebizonyosodik.
- Befog.
- Majd meglátjuk.
- Meg is fogjuk.
Még pár percet vártunk a buszra. Meséltem barátnőmnek a lányokról, akik bejelöltek, nem sok mindent tudott hozzáfűzni. 20-25 perc múlva már a sulinál is voltunk. Elég unalmasnak ígérkezett a mai nap. Matekkal kezdtünk. A második óra biosz volt, nem volt tanár így elfoglalhattuk magunkat. Kb. az óra felénél megcsörrent a telefonom, amint Leila is meghallotta az „I wish”-t szólni zsebemből, már üvöltötte, hogy ő megmondta. Ő a padtársam, nem csodálkoznék, ha ezek után megromlott volna a hallásom. Elővettem a mobilom és a helyettesítő tanárra, egy kisebb biccentéssel jelezte, hogy felvehetem. Beüvöltöttem az osztálynak egy „halkabban”-t és az ablakhoz sétáltam. Persze Leila árnyékként követett. Hatalmas sikítás akadályozott meg a csörgés megszakításában, ugyanis barátnőmnek feltűnt, hogy nem magyar számot jelez a képernyőm.
- Hallo? –szóltam bele a telefonba.
- Szia. Jeni, ugye? –egy ismerős hang köszöntött, ismertem, de nem tudtam ki az.
- Igen, de te ki vagy?
- Ja, bocsi. Niall, Niall Horan. –válaszolt az édes hang.
Innen volt ismerős. Válasza hallatán szemeim elkerekedtek és alig bírtam megállni, hogy ne sikítsak.
- Biztos? –nem tudtam mást kinyögni.
- Persze. –és kinevetett. –Szombat este óta hallgatjuk Liamtől, hogy milyen szimpatikus lány vagy, stb., stb. –ennyire még soha életemben nem pirultam el. -Megmutatta a dedikáló kártyát, amire a számodat írta, nem akart még ilyen hamar felhívni, de elcsórtuk tőle és úgy döntöttünk a fiúkkal, hogy felhívunk. Szia! –Zayn, Louis és Harry egyszerre köszöntött, Liam hangját nem hallottam. -Nem zavarunk?
- Nem, dehogyis.
- Akkor mondom mi a szitu. –Ez már nem Niall volt. Gondolom Louis elvette tőle a mobilt, mivel az ő hangját hallottam a vonal másik végéről. –Mivel Liam túl nyuszi, ezé… Áú… Bocsi, Liamnek nem tetszett ez a jelző. Na, szóval, ezen a héten még itt maradunk Budapesten, mivel egyikünk sem járt még itt és koncertünk sem lesz még párnapig. Megnéznénk a látványosságokat, de nem ismerünk a környéken senkit, nincs kedved megmutogatni nekünk? – a következő mondatot már suttogta: -Utána kettesben is lehettek Liammel. –Ebbe is rendesen belepirultam. Gondolom a suttogás nem volt elég halk, mivel egy sikítás félét hallottam. –Bocsi, le kell tennem, Liam megvadult, majd még hívunk. Szia!
- Szia! Sziasztok! –ezt már a kinyomott telefonnak mondtam.
Leila az egész beszélgetés alatt mellettem állt, csendben, tátott szájjal hallgatta, kivel, mit és miért beszélek. Biztonságba helyeztem a telefonom a zsebem mélyén. Barátnőmmel összenéztünk és egy hatalmas sikításban törtünk ki. A helyettesítő tanár csitított le, az osztálytársaink csak bámultak ránk, de ezek ellenére sem tudtuk abbahagyni a sikoltozást.
Ezek után nagyon gyorsan ment el a nap, 5 óránk volt. Egész nap hatalmas vigyorral a fejemen mászkáltam, ennél jobb, meglepőbb dolog még nem történt velem. Már felkészítettem magam, hogy bármelyik pillanatban felébredhetek ebből a hihetetlen álomból, de nem. Nem ébredtem fel és ennek nagyon örültem. Órák után felhívtam anyut, hogy jelezzem, nem haza, hanem Leiláékhoz megyek. Nem volt ellene kifogása, 17 vagyok, úgy hogy amúgy se nagyon lehetett volna. Tehát elindultunk hozzájuk, mivel a suliban nem nagyon volt időnk rendesen kivesézni a hívást, így ezt az odavezető úton kezdtük el. Igazából nem jutottunk sok mindenre, inkább még mindig csak sikítoztunk, mire nagyjából sikerült lenyugodnunk és normálisan beszélnünk a dologról már odaértünk a házukhoz, sőt már Leila szobájában ültünk.
- Basszus.
- Mi van?
- Még mindig nem tudtam felfogni, hogy Niallel és LOUISVAL beszélgettél telefonon. –mondta, miközben csíkos utcai fölsőjét és nadrágtartóját, CSÍKOS otthoni pólóra cserélte. Legtöbbször Louis stílusú ruhákat hord.
- Nyugi. Tudod, hogy nem hajtanék rá Louisra. –Már a feltételezése is vicces volt. -Egy; mert neked ő a favoritod, kettő; mert ott van neki Eleanor, három; tudod, hogy én Liamért vagyok oda.
- Oké, értettem. Kár, hogy van barátnője –húzta el a száját- de Eleanor nagyon aranyos lánynak tűnik úgy, hogy amíg boldogok engem sem zavar. Annyira. –utolsó szava előtt drámai szünetet tartott, de így tudtam, hogy ezt fogja mondani, mindig ezt mondja. – És szerinted mikor hívnak? És ki fog hívni? És ha nem hív senki, akkor te telefonálsz. Ugye? Vagy hívhatom én is őket, ha gondolod.
- Szerintem hívni fognak, csak nem mondott volna ilyet Louis, ha mégsem teszik meg, de ha nem hívnának, akkor beszélhetsz velük te. –kacsintottam is ajánlatomhoz, amit Leila sikítása követett.
Nem hívott senki, amíg barátnőmnél voltam, Leila csalódott volt, viszont megígértem neki, hogy ha holnap reggelig sem teszik, meg akkor felhívatja ő őket. Fél kilenc körül elindultam haza, kb. 15 percre lakok onnan, így gyalog mentem, már besötétedett, hűvös is volt, de az utcák tele vannak utcalámpával és a környéket is ismerem, tehát nem féltem, kicsit sem. Viszont a mi utcánkba már csak egy-kettő égett, elég sötét volt, így belém bújt egy minimális félelem, és persze pont ekkor történt valami, ami nagyon megijesztett.

Dal linkek:

I wish http://www.youtube.com/watch?v=bq_PWQTCT2A