25.rész - Vallomás

Nem tudom, hogy mit vártatok a folytatástól, de remélem tetszik.:)♥

Reggel kipattant a szemem és felültem. Reméltem, hogy a tegnap történteket csak álmodtam, de a szobában körbenézve láttam a rendetlenséget, már biztos volt, hogy a buli megtörtént. Lerúgtam a takaróm és azt vettem észre, hogy a ruhám is előzőnapi, legalább egy apró dolog van ami arra utal, hogy AZ talán nem történt meg. Kirohantam a szobából Niallt keresve, az előszobában meg is találtam, épp rendet rakott.
- NIALL! Kérlek, könyörgöm, csak mondd, hogy nem történt semmi –könnyezve dőltem a vállának.
Meglephettem őt mivel csak szótlanul állt és a hátam simogatta.
- Válaszolj már! –szóltam rá, talán kicsit túl arrogánsan.
- Jeni, először is nyugodj meg. Másodszor… Az nem történt meg, de…
- De mi? –pislogtam rá.
- Annyira sajnálom, én tényleg nem akartam. Teljesen hülye voltam… Nem kellett volna megcsókolnom téged –elvörösödve hátrált egy lépést és a földet fixírozta.
- Tehát a csók megtörtént –hatalmasakat pislogva bámultam magam elé.
Megfordultam és Liam szobájáig meg sem álltam. Letusoltam, átöltöztem és pakolni kezdtem, közben az este történteken agyaltam. Miért csókoltam vissza? És egyáltalán Niall miért csókolt meg? Érezhet valamit? Én érzek iránta valamit? Pontos választ egyik kérdésre sem tudok, de annyi biztos, hogy szeretem őt, viszont csak barátként, mintha a kisöcsém lenne. Sőt ő olyan mintha a Liam és az én gyerekem lenne. De legalább azt tudtam, hogy le nem feküdtünk, valószínű, hogy azt csak álmodtam. Viszont nem bírtam a kételyeket és úgy döntöttem, hogy ezt nem hagyhatom ennyiben.
- Beszélnünk kéne –álltam meg a kertajtóban és a poharakat szedegető Niallt követtem a szememmel.
- Kéne –egyenesedett ki, bólintott és folytatta a rendrakást.
- Komolyan mondtam –lépdeltem oda hozzá.
- Tudom –nyomott össze egy üres műanyagpoharat.
- Niall, kérlek –fordítottam magam felé.
- Legyen –ült le a kerti bútor egyik székére.
- Egy ideje látom rajtad, hogy van valami baj –kezdtem- ez Liamnek is feltűnt már, most meg itt a csók is. Nem tudom, hogy mi van, hogy mit gondoljak.
A szőkeség némán ült, az asztal sarkát bámulta. Vártam még párpercet hátha megszólal, de semmi.
- Nekem elmondhatod, bármi is van megértem és, ha tudok segítek is –simítottam meg a vállát, mire ő elkapta a karom és ellökte, majd rám nézett.
- Jeni, én szeretlek –suttogta.
Először fel sem fogtam amit mond, amikor leesett hangosan felnevettem.
- Tudom, én is szeretlek téged –mosolyogtam rá.
- Nem érted, gondoltam, hogy nem fogod megérteni. Én nem úgy szeretlek, mint te engem. Én úgy ahogy Liam, talán még jobban.
- Hogy mi? –pislogtam ismét rengeteget, lefagytam attól amit mondott.
- Jól hallottad, nem is gondolnád, hogy mióta érzem ezt –motyogta alig hallhatóan.
- Mondd, hogy csak viccelsz –ugrottam fel, hátradöntve a székemet- kérlek mondd, hogy ez csak egy olcsó poén.
- Bár mondhatnám –mondta alig hallhatóan, lehajtott fejjel.
Lefagytam. Némán álltam és Niallre meredtem, egyszerűen nem bírtam feldolgozni ezt az egészet. Hogy engem, hogy pont engem? Miért? Mióta? Hogyan? És miért? Semmit nem értettem. Párperc elteltével a szőkeség felállt és otthagyott, nem bírtam utána menni. Nekem ez már túl sok volt. Egy kis idő múlva rávettem magam a megmozdulásra, bementem a házba, hogy folytassam a takarítást. Miközben összeszedtem az üres poharakat, üvegeket és zacskókat, mindvégig ezen az egészen agyaltam.
Talán ezért volt olyan furcsa mostanában, csendes, nyomott és szomorú. De, hogy szerethet engem? Mikor ott van Claire aki odáig van érte és én azt hittem, hogy ez valamilyen szinten kölcsönös. Meg nekem is van barátom, akit mindennél jobban szeretek és ezt ő nagyon is jól tudja. Liam és Niall nagyon jó barátok, attól az apró veszekedéstől függetlenül is. Ezért nem tudott Liam sem arról, hogy mi baja van, hisz bevallani a barátjának, hogy szereti a barátnőjét, elég érdekes. Ezt nem bírom felfogni, ez nem lehet. Tuti, hogy csak képzelődöm, vagy esetleg álmodom, vagy talán mégis csak egy hülye vicc az egész.
Alighogy kibékültem Liammel itt van ez, Niall megcsókol és én visszacsókolom. Nem kellett volna annyit innom, vagy ez nem teljesen az alkohol hatása volt? Teljesen összezavarodtam, már nem értek semmit, a saját érzéseimmel sem vagyok tisztában.
Épp a lehányt ablakot pucoltam hatalmas kesztyűben és elmerülve gondolataimban mikor megcsörren a telóm. Eldobtam a sprayt, a rongyot, a kesztyűket és a hang irányába ugrottam. A kijelzőn Liam mosolygott, aminek nagyon megörültem, már hiányzott a hangja és most nagy szükségem volt arra, hogy hallhassam.
- Szia –kaptam fülemhez a mobilt.
- Szia kicsim –hallottam édes hangját- hogy vagy? Milyen volt a buli?
- Most már jobban –feleltem- Milyen volt a fellépés, mikor jöttök? –kerültem a bulis kérdést.
- Elment. Mármint jó volt színpadon állni, de Niall nélkül nem ugyanaz és te is nagyon hiányoztál, hiányzol. Valószínű, hogy estére már otthon leszünk.
- Te is nagyon hiányzol –el sem tudná képzelni, hogy mennyire- siessetek haza.
- Igyekszünk. Leila puszil és a többiek is. Sajnos most lekell tennem, mert még lesz egy interjúnk –hangjából kihallottam a csalódottságot- sajnálom.
- Semmi gond, menj csak. Én is puszilok mindenkit. Szeretlek.
- Imádlak és ne csinálj semmi hülyeséget míg vissza nem érünk –nevetett.
- Megpróbálom –válaszoltam üres hangon, ha tudná, hogy már késő.
- Sietek, szeretlek picim. Szia.
- Én is, szia –suttogtam a már néma telefonnak.
Visszatértem a takarításhoz, egészen addig meg sem álltam míg nem ragyogott az egész ház, ez pontosan fél egyet jelentett, tehát kezdtem megéhezni. A hűtőben semmi kaja, gondolom Niall mindent bezabált, meg a tegnap is rásegíthetett a hűtő üressé válásához. Átöltöztem valami utcán vállalható cuccba és elindultam. Közben sem futottam össze Niallel, gondolom a szobájában lehet, vagy talán elment valahova. A boltba menet rengeteg eddig ismeretlen ember köszönt rám, nem tudtam, hogy esetleg nálunk voltak-e tegnap vagy csak a Liammel való kapcsolatomnak köszönhető be, végül is mindegy, a lényeg az, hogy jólesett.
  Az ebéd megfőzése után egy darabig kint ültem a konyhába hátha kijön a kajaszagra, de nem hatott, viszont én nem bírtam ezt így tovább, beszélnem kellett vele. A szobája előtt megtorpantam, egy ismerős dallam ütötte meg a fülemet, megdermedtem. Bentről a „More than this” akkordjai szűrődtek ki, Niall torkából és gitárjából egyaránt. Könnyek szöktek a szemembe. Én nem akarom, hogy ez a srác ezt érezze, nem akarom, hogy fájjon neki, én nem akarom ezt. A falnak dőltem, lecsúsztam a földre és meredtem magam elé. Ő mindig olyan boldog, vidám, folyton mosolyog és az én hibám, miattam van, hogy ez megváltozott, én ezt nem akarom. De miért és hogyan? Hátradöntöttem a fejem, nem figyeltem az óvatosságra, hangosan koppantam a hideg falon, miközben a könnyek csak folytak csukott szemeimből.
- Jeni? –hallottam mellőlem Niall üres, erőtlen hangját.
- Sajnálom –álltam fel és magamhoz szorítottam.
Egyik kezét a hátamra tette és fejét a vállamba temette, hasonlóan mint én. Éreztem, hogy a fölsőm egyre nedvesebb lesz, miközben a szőkeség halkan a fülembe suttogott:
- „If I’m louder. Would you see me? Would you lay down, in my arms and rescue me? Cause we are, the same. You saved me, when you leave it scarred again.” [Ha hangosabb leszek, látni fogsz? A karomban fogsz feküdni és megmentesz? Mert ugyanazok vagyunk. Megmentesz mikor hagyod újra elmenni /szerk. megjegyzés: nem saját fordítás/]
- Nia… -mondtam volna a nevét, de közbevágott.
- Szeretlek! –súgta elfojtott hangon.
Összeszorítottam a szemeim és őt is szorosabban öleltem magamhoz. Csak úgy peregtek a percek amíg úgy álltunk, egymást ölelve és a másik vállába temetett arccal sírva. Mindketten ugyanaz miatt: Niall szeret, engem. Egyszer csak elvált tőlem, fogta az mp3-asát, megtörölte az arcát és otthagyott az ajtajában állva, szétsírt fejjel. Haragudhattam volna rá, amiért csak úgy otthagyott, de megértettem. Beakartam csukni a nyitva hagyott ajtót, de megakadt a tekintetem egy zöld apróságon az ágya fölött. A polcon, a könyvek és különféle, a hazájára utaló díszek mellett ott hevert egy apró, száraz négylevelű lóhere. Az ágy mellé álltam és a tenyerembe helyzetem a picike növényt. Bárhogy is forgattam, bárhogy is kerestem a magyarázatot, de csak egyetlen oka volt annak, hogy ott volt; ezt én adtam neki, még otthon, Magyarországon. Egyből beugrott minden. Alig párnapja ismertem őket és még annál is kevesebb ideje jártunk Liammel. Niall megéhezett, a többiek bealudtak, ezért mi elmentünk kajáért, amit egy patkán ettünk meg. Ekkor adtam neki a lóherét a honvágya elűzésére. És ő megőrizte. Visszahelyeztem helyére a négylevelűt és úgy döntöttem, hogy egy kicsit tvzek, hátha nem agyalok folyton ezen az egészen.