2/6. – A levél

- Mit gondolt? Azt hitte, hogyha felhív egyből futok Londonba? Rosszul gondolta. De a hangja… olyan rég beszéltünk, még mindig olyan édesen, cirógatósan beszél –gondolkoztam az utcán.
- Patrik. Patrik. Patrik –suttogta Nina.
- Jó, jó tudom –ráztam meg a fejem.
Mikor hazaértünk, még mindig minimális sokk alatt voltam. A szobámban benyomtam a tv-t háttérzajnak, de nem figyeltem rá, belül a szavai hangzottak el, újra és újra.
Megcsörrent a telóm, felvettem.
- Szia Niall –üdvözöltem.
- Mi újság? –érdeklődött.
- Semmi –vágtam rá.
- Szóval mi történt? –faggatott.
- Mondom, hogy semmi –mászkáltam közben a szoba közepén.
- Akkor Liam miért lett ideges miután felhívott téged és miért csapkodja a ház összes ajtaját?
- Tippem sincs –tettem az ártatlant.
- Mesélj csak!
- Kérdezd meg tőle.
- Oké –nyomott ki.

*Liam szemszög*

Szinte összetörtem a mobilomat, úgy szorongattam, miközben  a számszélét rágva igyekeztem eljutni a szobámig becsapva minden ajtót magam után.
- Mi a..? –bámult utánam Niall.
Fel-alá járkáltam és az ágyra dobtam a telóm, ami 3 pattanás után a földön kötött ki.
- Baszki –indultam utána.
Vagy 10 perces keresgélés után már majdnem feladtam, amikor megcsörrent. Elterültem a földön és a hangirányába kutattam, ami a szekrény felől jött. Benyúltam a bútordarab alá, mire előhorgásztam a telefonom elnémult, ismeretlen szám volt, nem hívtam vissza, ha fontos újrahív. Ahogy felálltam szépen lefejeltem az egyik fiók gombját, nem tudom hogyan sikerült. Idegességemben erővel kihúztam a fiókot és azzal a lendülettel vissza is csaptam. Kiesett. Hatalmas káromkodás hagyta el a számat. Felvettem azt az istenverte szart, s persze  sikerült kiborítanom a tartalmát. Földhöz vágtam és elkezdtem szedegetni a papírokat, közben át is nézegettem őket. Köztük volt a levél. A Levél! Elolvastam, 9 hónap után ismét, bár mindenegyes szavára emlékszem.
„Kedves Liam,
Sajnálom. Én nem akartam, hogy így végződjön, nem akartam, hogy egyáltalán vége legyen, de mégis így alakult. Tudom, hogy szeretsz, érzem, ugyanakkor, azt is tudom, hogy jelenleg mérhetetlen düh uralkodik benned. Megértem. Ezek ellenére, arra kérlek, sőt könyörgöm, hogy bocsáss meg nekem. Szeretlek. Tudod, hogy így van, hisz hányszor elmondtam, mennyiszer éreztettem és mennyire érzem is. Ha mégsem bocsátanál meg. Megértem.
Emlékszel a húgom szülinapjára? Tudod, mikor elbújtunk a spájzban. Biztosan rémlik valami. Ott kezdődött minden, mint 2 tini úgy viselkedtünk, boldogok voltunk és most így kell véget érnie? Kiabálva, könnyek közepette, törött szívvel?
Vagy emlékszel mikor először kimondtuk azt a bizonyos szót? Bennem minden tiszta, akkor is milyen boldogok voltunk, most pedig csak düh és szomorúság.
Bocsáss meg! Kérlek! Ha nem is nekem, akkor Niallnek. Hallgasd őt végig, megfogod érteni, hogy mit, miért tett, csak hagyd, hogy végig mondja, beszéljétek meg.
És, hogy minek ez a levél? Csak annyit szeretnék közölni vele, hogy nem kell így véget érnie, lehetünk még boldogok. Nem kell, könnyes szemekkel, vörös arccal kiáltanod, nem kell a faltövébe kucorodva eláztatnom mindent. Nincs szükség ezekre, hiszem, hogy megtudjuk oldani, hiszem, hogy nem kell így véget érnie. De most mégis hazamegyek, hisz elküldtél, könyörtelenül, nem foglalkozva azzal mennyire fáj, elküldtél. Megértem.
A bőröndjeim már kint vannak a taxiban, te meg valahol a városban, itt hagytál esélyt sem adva arra, hogy elmagyarázzam. Megértem. Ha ezután sem keresel, tovább lépek, nélküled élem le az életem, nem jövök vissza, nem hívlak, nem kereslek. Így lesz, hidd el! És én úgy érzem, hogy nem fogsz keresni. Megértem.
Végezetül, csak hadd mondjam el még egyszer, hogy sajnálom.
Szeretlek!
Jeni.”
Ültem a földön és szorongattam a lapot. Niall lépett be kopogás nélkül.
- Mi volt ez? –érdeklődött.
- Csak kiesett a fiók –pattantam fel, ledobva a lapot.
- Persze, kiesett, magától.
- Így van –bólogattam.
- Mit beszéltél Jenivel? –döntötte meg a fejét.
- Már egy ideje nem beszéltem vele –folytattam a pakolást, mialatt Niall helyet foglalt az ágyamon.
- Kivonultál telefonálni, majd idegesen jöttél vissza, még az arcodon is látni lehetett, hogy őt hívod. Ja, meg fel is hívtam.
- Niall –csaptam meg.
- Ne koptasd –vett elő egy zacskó mogyorót- mesélj –tömte meg száját.
- Semmi nem volt, csak elhívtam a nyárra, Leila miatt.
- Köhöm, persze, Leila. Na és mit mondott?
- Nem akar jönni, eldöntötte, hogy nem fog.
- Meglehet érteni –öntötte a zacskó tartalmát szájába.
- Kössz –dobáltam a lapokat a fiókba.
Vagyis dobáltam volna, ha nem tört volna az egyik oldala.
- Rohadt jó… -rúgtam egyet a széttört darabba.
- Nyugalom, veszel másikat, Jeni pedig úgyis el fog jönni, ha akar ha nem.
- Ezt, hogy érted? –bambultam rá értetlenül.
- Megoldom, hogy itt legyen.
- Persze –raktam az íróasztalom tetejére a papírokat.
- Na, jó, igazából Leilának van egy tuti terve.
- Mi?
- Majd meglátod –öltött nyelvet- na de most gyere, nehogy nekem itt megsavanyodj –tolt ki az ajtón.
- Hova is megyünk? –érdeklődtem, miközben feltuszkolta rám a pulcsim.
- Majd kint elmondom. Elmentünk –kiáltotta.
- Szia kicsim –jelent meg Claire.
- Szia –csókolta meg- sietek.
Bemásztunk a kocsiba és elindultunk.
- Oké, most már elmondanád hova igyekszünk?
- Ajándékot venni Clairenek –koncentrált az útra.
- Minek? –értetlenkedtem.
- Holnapután leszünk 3 hónaposak –mondta, mintha ez egyértelmű tény lenne.
- És mit akarsz venni?
- Fogalmam sincs –rágta a száját.
- Az szép halál –bólintottam.
- Az –helyeselt.
- Valami olyan kéne, ami megmutatja mennyire szeretem, nem túl kicsi, de nem is túl nagy –agyalt.
- Várj kicsit, gondolkozom rajta.
3 hónaposak. Niallnek már 3 hónapja sikerült túltennie magát Jenin, nekem még mindig nem. Azt hittem neki sem fog menni és mi leszünk a két szenvedő lélek. Miután itt hagyott, nem elég hogy mindketten padlón voltunk, de még csak nem is voltunk ott egymásnak, nem beszéltünk. Aztán megjött az eszem, bár kicsit későn, de megbocsátottam. Niallel sikerült kibékülni, megbeszéltük, viszont Jeni, Őt még csak el sem értem. Eleinte ő hívogatott, keresett, de nem válaszoltam, az eszem pedig csak későn jött meg, túl későn. Sosem válaszolt, mindig kinyomta, ha üzentem, nem szólt rá semmit. Elcsesztem. A szőkeség is szenvedett, de volt valaki aki átsegítette ezen az egészen, Claire. Féléves siránkozás után Niall rájött, hogy van valaki aki szereti és neki sem közömbös, hát így jöttek ők össze. Én pedig azóta is egyedül tengetem napjaim. Lehetett volna barátnőm, több is, de mégse, miatta.
- Liam! Liam? Liam!! –szólítgatott Niall.
- Mi? Mi van? –ráztam meg a fejem.
- Kitaláltál már valamit?
- Ja, nem, bocsi. Elkalandoztam…
- Vettem észre.
Betértünk egy helyi, hatalmas bevásárlóközpontba, mondanom sem kell, de fogalmunk sem volt merre keressük a megfelelő ajándékot.
- Pontosan miért is engem raboltál el és nem valamelyik csajt?
- Nem érnek rá, te meg úgyis csak penészesedtél a szobádban –grimaszolt a kirakatban lévő ajándékokra.
- Akkor legalább hívd fel valamelyiket –javasoltam.
Előkapta okoskészülékét és már tárcsázott is.
- Szia. Igen, megint én, igen elmondta. Semmit, mindegy, majd megbeszéljük, de most nem ezért hívtalak. Tudod Claire-rel közelítünk a 3. hónap felé, és fogalmam sincs mit vegyek neki, és Liam sincs nagy segítségemre –nézett rám összeszűkített szemekkel.
Mintha csak én tehetnék róla.
- Rendben, köszi, visszahívlak, ha megtaláltuk.
- Jeni szerint egy ékszerboltot célozzunk meg.