26.rész - Emlékek

*Niall szemszög*

Kilépve a bejáraton nagy levegőt vettem és nekidőltem az ajtónak.  Tudtam, hogy Jeni nem érzi ugyanazt mint én, mégis megcsókoltam, hátha. És mi lett a vége? Miattam sír, az én hibám. Teljesen tisztába vagyok azzal, hogy Ő Liamet szereti, semmi kétségem efelől, mégis. Kibogoztam az Mp3-am fülhallgatóját, bedugtam a fülembe és maxra tekertem a hangerőt. A környéken van egy eldugott, csendes, apró park a közepén egy kicsike tavacskával. Kevesen járnak oda, mivel semmi különleges nincs benne, nekem ezek ellenére is tökéletes. Ha valami bajom van vagy gondolkoznom kell valamin vagy ha csak egyszerűen egyedül akarok lenni mindig ide jövök. Leültem a szokásos padomra a tóval szembe, a földről felvettem egy marék kavicsot és magam mellé raktam őket. Miközben a vízbe hajigáltam a köveket, ezen az egészen, vagyis Jenin gondolkodtam és eszembe jutott minden momentum, ahogy beleszerettem. Tisztán emlékszem, hogy épp egy hamburgert toltam magamba mikor Jeni rám szólt, hogy várjak egy kicsit az evéssel. Teliszájjal bólintottam. Leültünk a patkára megkajálni és közben beszélgettünk. Ő hátradőlt, párpillanat múlva fel is ült és az arcomba nyomott egy négylevelű lóherét.
 - Szerencsét hoz és én neked adom, hogy elűzze a honvágyad –hallottam fejemben édes hangját.
Kezembe nyomta a szerencsehozót és adott egy puszit az arcomra. Ugyanúgy mint akkor, most is melegség járt át, az emlék hatására, már akkor olyat éreztem amit nem lenne szabad. Niall! Jeni Liam barátnője! –figyelmeztetett egy hang. Nem foglalkoztam vele és átöleltem a lányt, nagyon jó érzés volt a karjaimban tartani őt. De tudtam, nem helyes, hogy ezt érzem.
Dühös lettem, hisz Liam a barátom, Jeni pedig az Ő barátnője volt és még mindig az. A maradék kavicsot mind a kezembe fogtam és egyszerre behajítottam őket a tóba. Lejjebb csúsztam a padon, hátrahajtottam a fejem és az ágak között az egek kémleltem. Egy apró repülő bukkant fel, ez felidézte az első búcsúnk emlékét.
 A reptéren futkároztunk Harryvel és Louval, eközben Jeni és Liam búcsúztak egymástól. Lopva néha-néha, vagyis inkább elég sűrűn őket néztem, már alig vártam, hogy én következzek. A karjaimban akartam tudni mielőtt elbúcsúzunk és sokáig nem látom. Végre mi következtünk, amennyire csak tudtam magamhoz szorítottam és beszívtam az illatát, majdnem kibuggyant pár könnycsepp is, de sikerült megfékeznem, teljesen addig míg újból Liam ölelte magához. Kicsit arrébb mentem és úgy néztem őket, fájt látni, hogy helyettem őt szereti.
 Ahogy újból látom őket magam előtt, egymást ölelve éles fájdalom szúrt belém. Mostanra már immunissá kellett volna váljak, hisz nap, mint nap láttam így őket, de ennek ellenére is mindig, kivétel nélkül visszatér az a szörnyű érzés. Akarva, akaratlanul rám törtek az emlékek.
 Az első veszekedésük, ami végül szerelmi vallomásba torkollott. Amikor egésznap azt hallgattam Liamtől, hogy Jeni miért olyan hülye, hogy Bungee Jumpingolni akar és azt hallani, hogy még nem mondta neki, hogy szereti. Nehéz volt tanácsokat adni, miközben azt kívántam bárcsak irántam érezné azt amit Liam iránt, még, hogy ha nem is mondja ki. A békülésük pillanatában is ott álltam, hallótávolságon belül. Az a bizonyos szó után összezuhantam, hallani amit már amúgy is tudtam, nagyon rossz. Persze még meg is koronázták egy csókkal, ezt már tényleg nem bírtam és gonoszul megszakítottam őket.
 Végig ment a lejátszási listám, de már nem volt kedvem zenét hallgatni, sőt a parkban sem akartam már tovább maradni, csak sajnos nem igen tudtam hova menni, hisz mindenhol felismernek. Végül mégis otthagytam a tavacskát, sétálni indultam, már elég jól ismerem a környéket, így a csendesebb utcákon sétáltam. Kint csak falak, pár fa és utak köszöntek vissza, viszont rengeteg emlékkép ugrott be.
 A beszélgetéseink. Az öleléseink. Az összenevetéseink. A mosolyaink. A búcsúink. A viszontlátások. A könnyeink.
 A mosolyaik. A beszélgetéseik. Öleléseik. Csókjaik. Összebújásaik.
Minden.
Az egyik épület mögött találtam pár asztalos padot, senki sem volt a közelben, így leültem az egyikhez, a karomra hajtottam fejem és a semmibe meredtem. A reményen gondolkoztam. Minek az nekünk? Miért kapaszkodunk bele? Miért hagyjuk, hogy elszédítsen? Hogy aztán hosszú reményteli idők múlva még jobban fájjon az, amit eddig is tudtunk? Tudtuk, hogy esélytelen, mégis reméltünk és aztán, a legvégén, mikor semmi sem maradt és teljesen megbizonyosodtunk arról, hogy már csak a feladást választhatjuk, akkor milliószor jobban fog fájni. Hisz felépítettünk magunkban egy világot és vártuk, hogy egyszer majd ez a világ valós lesz. Aztán eljön az a pillanat, amikor tudjuk, hogy csak álom marad és ebben a pillanatban nagyon fog fájni, sokkal jobban, mintha legelsőre lemondtunk volna az egészről. De én még nem vagyok annál a pontnál, hogy feladjam, ennek még nem lehet így vége, nekem még kell egy kis idő arra, hogy felkészüljek a végső, pusztító fájdalomra és addig csak nyalogatom a sebeim, várok hátha mégis úgy lesz, ahogy szeretném, de tudom, hogy nem. Tudom, hogy ez számomra nem lesz Happy End. Mégis remélek.
Volt egy alkalom mikor azt hittem, végre eljött az én időm. Amikor Liam nem érdemelte meg Jenit. Amikor miatta sírt és én voltam mellette. Amikor azt éreztem, hogy velem kéne lennie. Amikor azt hittem végre van esélyem, és amikor újra csalódnom kellett. Mindenegyes pillanatára emlékszem azoknak a napoknak, mikor hihetetlenül összevesztek és Jeni haza akart menni. Akkor én ott voltam neki, Liam pedig sehol, mégis visszament hozzá. De nem is ez fájt a legjobban, hiszen tudom, hogy mennyire szereti, hanem az, hogy sem a többiek, legfőképpen meg én sem tudtam itt tartani.
 Ujjaimmal az asztalon doboltam, az I wish ütemét és próbáltam a szél fújta levelekre koncentrálni, de sehogy se ment. Miért mindig a rossz emberbe szeretünk bele? Aki vagy megbánt, mert megakar bántani, vagy úgy okoz fájdalmat, hogy nem is tud róla. Sokszor sikerül megtalálnunk azt az embert, aki nem lehet a miénk bármit is teszünk, bármi is történjék.
Ez és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, ugyanúgy, mint hosszú ideje mindig. Nem tudtam kiadni magamból amit érzek, nem volt kinek elmondanom, mert akiben a legjobban megbízok, az nagyjából megölt volna, ha tudja. De már nem bírtam magamban tartani, muszáj beszélnem valakivel. Tárcsáztam annak az embernek a számát, akiben Liam után a leginkább megbízom.
- Hazaértetek már? –szóltam bele a telefonba.
- Mit gondoltál, hogy nem veszed fel azt a rohadt telefont? Merre jársz? Minden oké? Egyébként már régóta itthon vagyunk –válaszolt idegesen Louis.
- Megvagyok, sétálgatok a városban. Vagyis hát nem minden oké, sőt semmi sincs rendben, muszáj beszélnem veled –hadartam- Ja és csak úgy mondom, hogy alig egy órája jöttem el, szóval nem lehettek otthon olyan régóta.
- Jól van, na. Igazából kb. 10 perce jöttünk meg, de ez részletkérdés. De te jól vagy? Mi baj van? Mi olyan fontos?
- Nem vagyok jól, a világon minden, de minden a bajom, és ezt mind megtudod, hogyha hazaértem, szóval sietek. Szia –nyomtam ki a mobilt és elindultam a házunk felé.
Szóval visszaértek. Jeni vajon már elmondta Liamnek, hogy mi történt, vagy nem is tervezi? Apropó Liam. Akárhányszor eszembe jut szörnyű embernek érzem magam. Ki képes beleszeretni a legjobb barátja barátnőjébe, sőt még aztán meg is csókolja azt? Milyen ember az ilyen? Hát pont olyan, mint én. Annyira szúr itt bent valami, nem csak a viszonzatlan szerelem, nem is a féltékenység sőt, még nem is teljesen a lelkiismeret furdalás, hanem valami furcsa, amit még nem éreztem, talán ezeknek a keveréke. Igen, valószínűleg ez lesz az, és szinte bizonyos, hogy ott lapul a félelem is. A félelem attól, hogy Jeni még távolabb kerül tőlem, hogy Liam sosem bocsájt meg és, hogy a többiek utálatát is megkapom.
 Vettem egy mély levegőt mielőtt beléptem a házba, arra számítva, hogy Liam mindent tud, ehelyett a kanapén ültek egymás mellett, és nevettek. Jeni egy futó pillantást vetett rám, mielőtt barátja megcsókolta volna. Számítottam rá, hogy semmi sem változik, mégis hatalmas pofonként ért. Gyors léptekkel berontottam a szobámba és elvetődtem az ágyon. Percekig fel sem tűnt, hogy valaki végig ott ült mellettem, csak amikor már kaptam levegőt és láttam a könnyeimtől.
- Louis? –ültem fel, miközben a pólóm aljával letöröltem a könnyeket.
- Beszélni akartál, itt vagyok –bámult rám hatalmas szemekkel.
Mindent elmondtam neki, onnan kezdve, hogy beleszerettem Jenibe egészen az előbbi sírásom okáig. Lou a földet szugerálva hallgatott, se egy szó, sem pedig egyetlen arcrándulás, azt gondoltam, hogy talán sokkot kapott, vagy elmélázott, de nem. A mondókám végeztével mélyen a szemembe nézett és szorosan megölelt.
- Ezt eddig miért nem mondtad? Segítettem volna –rázta meg a vállamat.
- Nem mertem, féltem, hogy elítélsz –motyogtam.
- Szóval Liam még nem tudja –mérlegelt, figyelmen hagyva előbbi mondatom.
- Nem és fogalmam sincs, hogy Jeni közölni akarja-e vele, vagy sem.
- Ezt könnyű lesz kideríteni –pattant fel és eltűnt az ajtóban.
Pillanatok múlva vissza is tért, maga után húzva Jenit.
- Ülj le oda –utasította- még nem mondtad el, igaz?
- Nem –sütötte le szemét a lány.
- Pedig muszáj lesz, szerintem egyikőtök sem akar hazugságban élni, sem pedig titkolózni Liam előtt.
- Igazad van –szemeztem a padlóval.
- Nem lehet –suttogta Jeni, mire mind a ketten felé fordultunk- mi van, hogyha nem bocsájt meg, hogyha szakít velem? Én azt nem élném túl. Liam az életem, mindennél jobban szeretem –kapkodta köztünk könnyes szemeit.
Lehet, hogy közhelyként hangzik, de a szavai késként vágtak a szívemben.
- Jeni –neve hallatán rám emelte tekintetét- nem titkolhatjuk el, muszáj tudnia. Én is félek, hogy nem bocsájt meg, talán soha, de muszáj vállalnunk.
- De…
- Muszáj –vágtam szavába- ha nem mondjuk el akkor a végén máshonnan tudja meg és akkor még rosszabb lesz a helyzet. Benne van a pakliban, hogy egyikünknek sem bocsájt meg, engem megutál, veled szakíthat, de vállalnunk kell.
- NIALL –ugrott fel- bármennyire is mondogatod, nem fogom neki bevallani, nem kockáztatom meg, hogy elveszítsem, akkor sem, hogyha te ezt akarod, hogyha arra vágysz szakítsunk.
- Én nem akarom, hogy szakítsatok –döbbentem le.
- Minden szavadból sugárzik, hogy ezt várod. De bármi is történjen, akár együtt maradunk akár nem, tudd meg; sosem foglak szeretni, úgy mint őt semmiképp, ha végleg szétmegyünk akkor sem jönnék össze veled. FOGD FEL! Hisz minden a te hibád! –nedves szemekkel üvöltötte arcomba a fájó szavakat, majd kiviharzott.
Teljes erőmből belerúgtam a falba és a folyamatosan könnyező szemeimet törölgettem. Fájt amit mondott, felhúzott minden egyes szava, mivel tudtam, hogy igaza van.

*Jeni szemszög*

Alig tettem pár lépést az ajtótól és visszafordultam, nem láthatnak így, főként Liam nem. Belépve Niall a falnak fejjel támaszkodva állt, Louis pedig mellette és vigasztalta. Rosszul éreztem magam, egy szörnyeteg vagyok. Így sem lehet könnyű Niallnek, erre én meg őt hibáztatom és üvöltök vele. Leültem az ágy szélére és körbe néztem a szobában, ez a pár másodperc alatt mintha hurrikán söpört volna végig, az ágynemű felrugdosva, ruhák mindenütt, a szőkeség elég ideges lehetett. A kukára tévedt a tekintetem, amiben megpillantottam egy vékonyka, zöld szárat és pontosan négy levelecskét, széttépve. Hátrafordulva nem volt a polcon az a lóhere, ami délután még igen. Most már tényleg egy utolsó szemétnek éreztem magam.
- Sajnálom –álltam Niall mögé- nem úgy gondoltam, csak kétségbe estem. Nem te tehetsz erről, mind a ketten be voltunk rúgva, ugyanannyira az én hibám, mint a tiéd.
Óvatosan közelebb léptem hozzá és hátulról megöleltem, mire ő kuncogni kezdett, ezt nem igazán tudtam mire vélni.
- Mi van? - nézett rá értetlenül Lou.
- Most már tudom, hogy tényleg jó érzés, ha hátulról ölelnek meg.
- És ezen nevetsz? –léptem el tőle.
- Igen –fordult meg piros arcát letörölve.
- Srácok ez mind szép és jó –szólalt meg Louis-, de még mindig nem oldottuk meg a problémát, miszerint nem titkolózhattok örökké. Lenne egy ötletem.
Mindketten felkaptuk addig lehajtott fejünket.
- Hallgatunk –pislogott rá Niall.
- Igazából arra gondoltam, hogy Jeni –mutatott rám-te mondod el, egyedül és csak azelőtt mielőtt hazarepülnél, így Liamnek lenne ideje feldolgozni és megbocsájtani neked. Niall már más tészta, mivel te azután is itt leszel, szóval csak azt tudjuk tenni, hogy vállalod, és szembe nézel az egésszel én pedig támogatni foglak.
- Ez olyan mintha elmenekülnék a következmények elől –ráztam a fejem.
- Van benne valami, de meg lehet érteni, szóval szerintem is ez a legjobb megoldás -helyeselt Niall.