28. – Visszafordíthatatlanul elrontva

Ez is egy rövidebb rész lett, de remélem, hogy a tartalma kárpótol titeket.:)♥

Reggel nem Niall ajtaja előtt ébredtem, hanem a szobájában. Felakartam ülni, de nagyon fájt a fejem és visszahúzott az ágyra, így a plafont bámultam. Minden pontosan rögzült a fejemben, Liam arca, a hangsúlyok és legfőképp a szavai. Azok a szavak, amik örökké megmaradnak bennem. „Végeztünk!” „Soha többé nem akarlak látni!” Az fáj a legjobban, hogy mindezt úgy mondta, hogy elhittem, sőt tudtam, hogy többé nem fog keresni, hogy már nem akar engem. A könnyek csak úgy záporoztak az arcomról, a szívemen pedig egyre nagyobb lett a repedés. Valaki óvatosan kopogtatni kezdett az ajtón, és szinte egyből be is nyitott Niall, én pedig letöröltem a sírás jeleit.
- Jól vagy? –ült le mellém az ágy szélére, láttam rajta, hogy aggódik.
- Fizikailag vagy érzelmileg?
- Mindkettő.
- Azon kívül, hogy szörnyen fáj a fejem és, hogy apró darabokban van a szívem, tökéletesen érzem magam –erőltettem egy hamis mosolyt.
- Gondolom mi történhetett, Liam egy szót sem szól az egészről, de mivel még élek, gondolom nem mondtad el neki, hogy én –nyelt egy nagyot- azt, hogy én csókoltalak meg. Miért?
- Ordított velem, nagyon megijedtem és az volt bennem, hogyha a mi kapcsolatunk tönkremegy, legalább ti maradjatok barátok.
- És ezért magadra vállaltál mindent? –képedt el- Hisz az én hibám, Jeni te elmondhatatlanul hülye vagy.
- Nem. Annyi az egész, hogy nem akarom te is szenvedj, elég az, hogy én haldoklom a fájdalomtól, nem hiányzik, hogy azt nézzem mennyire rossz neked is.
- Köszönöm, de akkor sem kellett volna magadra vállalnod.
- De igenis kellett.
- Minek? Azért, hogy a végén itt feküdj és úgy nézz ki, mint aki most élt túl egy halálos járványt? –kötött belém. - Egyszerűen nem akartam, hogy ennél is rosszabb legyen. Ha pedig elmondtam volna nem beszélgetnénk itt, vagyis semmiképp sem így –magyaráztam.
- Jól van, értem. De mi történt? Elmondtad, erre ő? –pislogott rám.
- Erre Ő kiabálni kezdett velem, hogy miért titkoltam eddig és, hogy egyáltalán mit képzeltem. És végül –összeszorult a szívem ahogy felidéztem a szavait, könnyek szöktek a szemembe- Azt mondta soha többé nem akar látni és, hogy meg se várjam a mai napot, menjek haza.
- És hogy kerültél az ajtómba? –kérdezte a vállamat simogatva.
- Beszélnem kellett valakivel –szipogtam.
- Értem, de miért pont én? -kérdezte.
- Mert csak te és Louis tudtatok az egészről, és Lounál ott volt Eleanor.
- Nagyon sajnálom ezt az egészet, hidd el, hogyha lehetne visszamennék és nem csókolnálak meg. Elmondhatatlanul megbántam -sajnálkozott.
- Nem hibáztatlak, mind a ketten sokat ittunk és ha tényleg úgy érzel, mint amit mondtál, akkor még valamilyen szinten meg is értem.
- Úgy érzek, de ez sem mentesíthet a felelősség alól, szóval elfogom mondani Liamnek.
- Nem fogod -förmedtem rá- elég, hogy engem utál, én még eltudok menni, de gondolj bele. Mi lenne a bandával, ha megtudná? Tudod milyen, kiakadna, nem tudnátok ugyanúgy együtt dolgozni, mint eddig.
- Ez mind igaz, de én nem tudok úgy élni, hogy titkolok valamit a legjobb barátom előtt, lehetetlen együtt élni ezzel a bűntudattal. Azzal, hogy miattam szakítottatok.
- Niall, fogd már fel, hogy nem a te hibád -kiáltottam rá. Hirtelen úgy felhúztam magam, hogy pofon is vágtam.
- Sajnálom- rágtam a szám szélét.
- Megérdemeltem -simította meg az ütés helyét.
- Kérsz még egyet? -húztam mosolyra a szám.
- Jól jönne- tartotta felém az arcát. Emeltem a kezem, mintha megint pofon akarnám csapni, de a végén csak megborzoltam a haját.
- Egyébként, Liamet nem is érdekli mi van velem? És a többiek? -érdeklődtem.
- Voltak bent nálad, de te még aludtál. Csak nekem volt akkora szerencsém, hogy már ébren találtalak -mosolygott.
- És Liam volt itt bent? -kérdeztem türelmetlenül.
- Sorra jött mindenki, egyesével és most én voltam a soros és tudod... De kérdezte, hogy jól vagy-e, vagyis gondolom valakitől igen, tőlem nem, de valakitől biztosan -hadarta.
- Szóval felőle meg is halhatok, jó tudni -gördült le egy gonosz kis könnycsepp.
- Biztos érdekli, csak nem tőlem kérdezte. Tuti, hogy már szétveti az ideg -próbált vigasztalni.
- Ha így lenne, bejött volna hozzám.
Nem tudom miért, de hirtelen eszembe jutott az a kis lóhere amit Niallnek adtam és, hogy az itt van az ágy fölött. Felültem, hogy levegyem, hátha jobb kedvre derít, de nem volt ott és ekkor beugrott: a csók másnapján ott hevert a kukában, széttépve. Akkor is egy utolsó szemét voltam, undorítóan bántam Niallel. Nem bírtam, kitört a zokogás. Miért? Miért bánok így azokkal az emberekkel akiket szeretek? Miért bántok meg mindenkit körülöttem? Nem ezt érdemlik. Hihetetlenül haragudtam magamra, levezetésképp a falhoz vágtam a párnám, pár miliméterrel Niall feje mellett száguldott el.
- Mi a baj? -nézett rám gyönyörű kék szemeivel, amik tükrözték az aggodalmat.
- Minden, egyszerűen minden -zokogtam- Bárcsak eltűnnék, mindenkinek könnyebb lenne -fúrtam arcomat a vállába.
- Ne mondj ilyet, senkinek sem lenne könnyebb sőt, szörnyű lenne az a világ -simogatta hátamat.
- Ez csak a te véleményed, ellenben mindenki másnak jobb lenne –szipogtam.
- Hülye vagy, na, de hozok neked zsepit meg teát, egy perc és jövök –adott óvatos puszit az arcomra és kiviharzott.
Most azt gondolja, hogy a karjaiba menekülök? Vagy mit vár tőlem? Fogalmam sincs, de most nincs erőm a lecseszésre, egyáltalán semmihez. Legszívesebben meghalnék. Mikor visszatért nem volt a kezében az ígért tea.
- Na és a teám? –mosolyogtam rá.
- Lou most csinálja –ült le mellém, de arcán valami furcsát láttam, ami nem tetszett.
- Mi az? –meredtem rá.
- Semmi –vágta rá, túl gyorsan.
- Niall!
- Liam elmondta a többieknek, ennyi.
- Te titkolsz valamit –szegeztem rá mutatóujjam.
- Louis téged véd, viszont mindenki más Liam pártján van.
- Leila? –döbbentem le.
- Mindenki –ismételte.
Ez teljesen letaglózott. Az, hogy Zayn és Harry Liam pártját fogja, egyértelmű, Perriet is megértem, sőt még Eleanort is, úgy ahogy. De hogy Leila?! Még a legjobb barátnőm is mellé áll, helyettem? Ha így van az csak azt jelentheti, hogy tényleg egy utolsó szemét vagyok, ha még az az ember is akiben a világon mindennél jobban megbízok, ha még szerinte is megérdemlem ezt, akkor így is van. Ezek szerint kijár a fájdalom, százszázalékosan megérdemlem. Akaratlanul is rám tört a sírógörcs, ennél jobban még sosem utáltam magam.
- Nyugodj meg –szorított magához Niall.
- Úgy nézek ki mint aki nyugodt? Mindenki utál, az összes barátom és még az is akit mindennél jobban szeretek, el se tudod képzelni milyen szörnyű érzés ez –sírtam a vállába.
- Úgy sajnálom –suttogta.
Kicsit eltolt magától, felemelte a fejem és egyre inkább közeledett felém arcával. Tudtam, hogy mit akar, de nem fordítottam el a fejem, nem vágtam pofán, hagytam, hogy megcsókoljon. Nem tudom pontosan, hogy miért, de visszacsókoltam. Talán az tehet róla, hogy egyedül éreztem magam a világban, hogy mindenki ellenem fordult és csak Niall az aki jelenpillanatban mellettem van, ő az akire számíthatok, aki megvigasztal. Talán ezért hagytam, hogy másodszor is megcsókoljon.
Közelebb csúszott hozzám az ágyon és még szorosabban vont magához. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, amin Louis lépett be, kezében egy gőzölgő bögrével és sarkában Liammel.