2/5. - Felhívott

Hello srácok!♥ 
Először is... kérlek titeket nézzetek be Believe*-* új blogjára, ami szintén fanfiction és eszméletlen jónak ígérkezik.
Másodszor pedig leírhatatlanul sajnálom, hogy ennyit késtem, de a múlthetem szörnyű volt, e a hét pedig meg zsúfolt, mint már mondtam, ha volt is időm írni, egyszerűen nem tudtam. Kattogott a agyam, vagy csak éppen csak ihletem nem volt, de egyszerűen nem ment az írás.:s
Viszont a szünetben hozok kárpótlást, kaptok új részeket és egy új, kezdetleges történetembe is beleolvashattok, meg persze mással is készülök, de az majd később kiderül.:)
Egyébként ebben a részben, vagyis az elejében arról is olvashattok, hogy miért volt szar hetem, persze nem teljesen igaz minden, de mondhatjuk úgyis... "Igaz történet alapján!" :)

Ültem az ágyon, laptoppal az ölemben, mikor valaki unalmában ráfeküdt a csengőre, én pedig ijedtemben, majdnem eldobtam a laptopom. Csak én voltam otthon, lesiettem a lépcsőn. Az ajtóban Virágot találtam vörös fejjel, kisírt szemekkel, egy papírlapot szorongatva. Szó nélkül behívtam, leültettem a kanapéra és nyugtatgattam, míg végül már kapott levegőt.
- Jeni. Miért fáj ennyire, pedig nem is szeretem.
- De mi van? Mi történt? Kit nem szeretsz? –kapkodtam a fejem értetlenül.
- Hát Őt. Tudod, az a srác akiről meséltem.
- Nem, nekem nem meséltél semmi srácról Virág.
- Tényleg? –pislogott rám.
- Tényleg –ismételtem.
- Akkor elmesélem –mondta, mire bólintottam- 2 hete volt egy házibuli, eszméletlen jó volt, sokat nevettünk, hülyéskedtünk, és hát tudod, volt ott egy srác is. Már előtte is ismertem, a barátnőm egyik haverja, de addig fel sem tűnt, hogy milyen aranyos. Viszont az nap este… Jó fej, kedves meg minden. De érted? Még csak nem is olyan helyes, nem is az esetem, és mégis. Aztán következő héten bementünk a vásárba barátnőmékkel, akkor is olyan aranyos volt, egy csomót nevettünk meg minden. A barátnőm azt mondta, hogy bejövök neki, el sem tudtam hinni. Akkor sem volt semmi, csak belé karoltam, meg amikor elköszöntünk volt egy ölelés. Tudod te, hogy milyen jó volt megölelni? Szárnyaltam a boldogságtól. De aztán párnap múlva…
Elcsuklott a hangja, könnyezni kezdett.
- Nyugalom –simogattam a hátát.
- Beszéltem barátnőmmel, és azt mondta neki a srác, hogy csak azért adott egy esélyt, mert a barátnőm pasija megkérte, meg hogy, idézem: „Kedves és aranyos, de nem.” Eszméletlenül fájt, zokogtam.
- Szóval beleszerettél.
- Nem! Vagyis nem tudom, lehet, fogalmam sincs, de az biztos, hogy érzek valamit.
- Jajj Virág!
- És ez még semmi –pislogott sűrűn- beszéltünk Facebook-on, pontosabban megbeszéltük. Azt mondta, hogy vele is előfordult már, hogy valaki azt mondta, hogy bocsi, de nem, vagy azt, hogy bocs, de csak barát vagy. És ez nagyon nem nyugtatott meg, sőt azt is írta, hogy találok jobbat. Milyen jobbat? Nála? Biztosan nem!
- Nála csak jobbat!
- NEM! Tuti, hogy nem. Vicces, kedves, hülye, aranyos, imádnivaló, soroljam még?
- Nem kell…
- Plusz, összevesztem anyuval, meg az egyik barátommal is, mondjuk vele már kibékültem, de akkor is. Sőt ma még Vele is találkoztam. És tudod mi volt a legrosszabb? Hogy kedves volt, úgy viselkedett velem mintha semmi sem történt volna.
- És ezzel mi a baj? –húztam össze a szemöldököm.
- Épp ez az, hogy semmi. Vagyis az, hogy barátként kezel, de végül is, jó, hogy nem csak átnéz rajtam.
- Na látod –mosolyodtam el- ebből még bármi lehet, hisz barátságból lesznek a legerősebb szerelmek –bíztattam.
- Nem hiszem, de jó így, tökéletes lesz barátnak, úgy érzem.
- Ez a jó hozzáállás –ütögettem meg a vállát.
- Köszi –törölte le könnyeit balkezével, amiben egy gyűrött lapot szorongatott.
- Ez mi? –szedtem ki ujjai közül.
- Semmi, semmi –kapálózott az iromány után, sikertelenül.
Széthajtottam. A papír tele volt írva. Idézetek, dalszöveg részletek, gondolatok.
- Miért cipelted ezt magaddal? –néztem rá.
- Nem tudom. Bármit ami eszembe jutott  ráírtam.
- Oh, Virág, nagyon sajnálom, de nem érdemel meg téged.
- De igen! –suttogta.
Csörögni kezdett a telóm, a kijelzőn Patrik mosolygott rám.
- Szia –vettem el.
- Szia, kérlek mondd, hogy Virág veled van, már mindenhol kerestük, te vagy az utolsó remény.
- Itt van, érte jössz?
- Már is ott vagyok –tette le.
- Patrik? –kérdezte Virág.
- Igen, és nagyon aggódik mia…
Megszólalt a csengőnk.
- Szia –nyomott gyors puszit a számra és beviharzott a nappaliba- mit képzeltél, hogy csak így eltűnsz? Tudod te, hogy mi mennyire… Várjunk, te sírsz? –lépett közelebb hozzá.
- Hagyd most, csak vidd haza. Ne faggasd, majd magától elmondja, ha szeretné, de mindenképp hagyd most békén –mondtam barátom mellé lépve.
- Minden oké, hugi? –ült le a kanapéra.
- Nem igazán, de menjünk –pattant fel a lány- köszönöm Jeni –szorított magához.
- Nagyon szívesen –viszonoztam ölelését.
Sajnáltam Virágot, nem ezt érdemli, tényleg nem.
Miután elmentek visszatértem a gépezéshez, de nem volt sokáig nyugtom ugyanis Leila hívott. Az után érdeklődött, hogy szándékozom-e elutazni hozzájuk a nyárra. Kétes választ adtam, egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy menjek-e vagy sem. Még úton a húgomért is ezen gondolkoztam.
Mert persze csodás lenne újra látni a srácokat, Elt, Perriet, Clairet és legfőképp Leilát. De Patrikot sem akarom itthon hagyni, nem bírnék ki 3 hónapot nélküle. És akkor még ott van Liam is, és az emlékek.
A sulinál összeszedtem Ninát, némán egymás mellett haladtunk hazafelé, a tavaszvégi napsütésben.
Olyan jó lenne újra látni, a közelében lenni, esetleg a karjaiban lenni, vagy netalán ízlelni a csókját. De, óh, basszus. Miken gondolkozok. Barátod van, barátod van! Ütögettem a fejem, Nina pedig értetlenül bámult, de nem foglalkoztam vele. Jenifer a rohadt életbe, mekkora balfasz vagy! Miért járkál folyton Liam a fejemben, mikor itt van nekem Patrik, akit szeretek?! Akkora egy idióta, egy utolsó balfasz, a legnagyobb szemét vagyok. Annyira elmerültem saját magam szidásában, hogy észre sem vettem, hogy csörög a telóm, csak mikor Nina szólt.
Külföldi, ismeretlen szám volt, nem tudtam ki lehet az, de felvettem.
- Hallo?
- Szia –hallottam egy ismerős hangot, a sokktól odafagytam a járda közepére, miközben húgom még mindig sétált előre.
- Jeni, itt vagy? –szólongatott sokk-keltőm.
- Öhm –ráztam meg a fejem- persze, igen, itt vagyok.
- Akkor jó, csak…
- Várj egy kicsit Liam –szakítottam félbe- Nina, állj meg –kiáltottam tesóm után- igen, bocsi. Mit akartál?
- Csak annyit, hogy azért hívtalak, mert megakarlak győzni arról, hogy velünk töltsd a nyarat –magyarázta édes hangján, amit már több mint féléve nem hallottam.
- Értem, de úgy sem fog menni, már eldöntöttem, hogy nem megyek –válaszoltam.
- Miért? –döbbent le.
- Szerintem tudod, legalábbis egyértelmű –mondtam és közben beértem húgomat.
- Nem lesz semmi, nem balhézunk, de nagyon hiányzol mindenkinek, szeretnénk, ha eljönnél.
- Lehet, hogy így van, de nem akarom elrontani a nyaradat.
- Mi?
- Jól hallottad.
- Jeni, talán nekem hiányzol a legjobban, nem rontanád el.
- Akkor meg itt van ez, 3 hónapig összelennénk zárva, ha nem is balhéznánk, ki tudja mi történne, én ezt nem akarom.
- Nem lenne semmi, csak meglennénk egymás mellett.
- Liam, ezt még te sem hiszed el.
- Előfordulhat, de kérlek gyere, persze ha nem jönnél. Megértem.
- Ez célzás volt? –gondoltam vissza a neki hagyott levelemre.
- Talán.
- Rendben akkor ez is célzás lesz; mondtam, hogy nem foglak keresni, hogy majd tovább lépek, így is lett. Ezt nem akarom elrontani azzal, hogy újra találkozunk és romba dől minden, amit 9 hónap alatt felépítettem magamban.
Sóhajtott.
- Jól van, te tudod, de azért még gondold át.
- Nem kell már eldöntöttem.
- Renden. Megértem –utalt ismét.
- Vigyázz magadra, szia –búcsúztam.
- Szia –tette le.
Nina nagyokat pislogva nézte a kezemet, amit a mellkasomhoz nyomtam és szorongattam a mobilom, miközben csak bámultam előre.
Felhívott. Megkért, hogy menjek el.