27.rész – Az őszinteség szívás

Máris itt a folytatás, remélem tetszeni fog.:)
Bocsánatot kell kérnem a betűtípus miatt, de nem tudtam átrakni olyanba amilyenbe szoktam, az okokat nem ecsetelném és bocsánat, a rövidség miatt, de frappáns véget akartam, plusz nem sokára jön a kövi rész.:))♥

Teltek a napok, az eseménynél eseménytelenebb napok. Ezzel szemben nőtt a bűntudat, a fájdalom és a napi könnyadag is. Egy utolsó szemétnek éreztem magam amiért titkolózok az az ember előtt aki az egész világot jelenti nekem. Az sem könnyítette meg a dolgom, hogy nap, mint nap hallottam tőle, azt a bizonyos szót. Persze én is ezt érzem, mégis bennem van, hogyha szeretem akkor miért hazudok neki és miért akarok menekülni ez az egész elől. Mondhatnám, hogy ez az egész megmagyarázhatatlan és, hogy csak az értheti aki már megélte, de nem. Ez nagyon is egyszerű. Annyi az egész, hogy Ő jelent nekem mindent és csupán nem akarom elveszíteni, elképzelhetetlenül félek attól, hogy így lesz, ha megtudja és minél inkább húzom, annál inkább nő a félelmem is. És persze ott van Niall is, aki került. Persze meglehet érteni, mégis nagyon rosszul esik és elmondhatatlanul hiányoznak a beszélgetéseink. Ez idő közben elérkeztünk Liam szülinapjáig is, ami egyben azt is jelentette, hogy nem sokára vége a nyárnak és ez egyenlő volt azzal, hogy nem titkolhatom tovább. Leiel nagy szerencsénkre a szüleink kiírtak a suli első hetéről, így annyival tovább maradhatunk. A szülinapi bulira mind nagyon készültünk, persze nem lehetett titkolni Liam előtt, szóval lemondtunk a meglepetés buliról. Viszont az ajándékomat már könnyebb volt eltusolni, több aprósággal készültem neki. Először is egy montázzsal, ami a kapcsolatunk helyszíneivel, történéseivel és közös képeinkkel  volt tele, ezenkívül egy egyszerű, de mégis nagyszerű alapon készült- kiemelném, hogy férfi- karkötőt vettem neki, ami majd ránk emlékeztetheti és utolsónak, ami a legapróbb, mégis a legfontosabb az egy örök emlék, ami majd csak a szülinapja reggelén lesz tulajdonomban. Tény, hogy ezek meg sem közelítik azt a csodás autót amit tőle kaptam, csak remélni tudom, hogy értékelni fogja és elég lesz neki.
Már mindenki izgatott volt a kibérelt teremben, a gyertyák elfújására várva. Liam vett egy mély levegőt és tüdeje egész tartalmát a lángoló pálcákra eresztette, egyszerre elfújta mindet. Hurrogatások közepette magához húzott és csókot nyomott a számra.
- Mit kívántál? –kérdeztem, vállán pihentetett fejjel.
- Semmit, már mindenem megvan –emelte fel a fejem, rám mosolygott és ismét megajándékozott egy csókkal. Ekkor ismét azt éreztem, hogy én vagyok a világ legaljasabb embere, amiért még mindig hazudok neki.
Mindenki sorra átadta az ajándékát, én direkt az utolsó akartam maradni. A montázs minden apró részletét végig tanulmányozta, a karkötőt pedig hatalmas mosollyal az arcán tette fel karjára. Felém hajolt, hogy ismét megcsókoljon.
- Várj, van itt még valami –húzódtam el.
Mélyet szippantottam a levegőből, majd óvatosan kifújtam. Remegő kézzel, hihetetlen lassúsággal megfogtam a dzsekim szárát és elkezdtem felhúzni a csuklómról. Mikor Liam megpillantotta az apró feliratot, szó szerint tátva maradt a szája.
- Erre te tanítottál, mindig te fogsz az eszembe jutni róla- toltam közelebb a csuklómon ékeskedő „Never give up!” tetoválást.
Pislogás nélkül meredt a fekete betűkre.
- Ezt miattam? -hebegte, mire bólintottam.
Magához húzott, hosszasan megcsókolt és közben a tetkóm simogatta.
A bérelt terem egyik nagyobb boxában ültünk mi, a szokásos csapat, ami pontosabban a srácokat és barátnőiket, köztünk engem is, takart, Claire is ide tartozna, csak sajnos nem ért rá.  Már nagyon régen nem láttuk Perriet szóval lényegében ő mesélt nekünk, meg mi mondtuk el neki mindennapjainkat.
- Nagyon zsír, hogy csatlakoztál a tetkós társaságunkhoz –borzolta meg a fejem Harry.
- Örülök, hogy örülsz, de több nem lesz, ebbe majdnem belehaltam –nevettem.
- Mert puhány vagy –vigyorgott Zayn.
- Bocs, de nem lehet mindenki olyan nagy fiú mint te –löktem meg.
- Így van –bólintott.
Niall elkezdett valamit magyarázni ír akcentussal, amit sem Leila, sem pedig én nem értettünk, mivel még a brit angolt is nehéz felfogni, nemhogy az ír-brit-angolt. Mindenki nevetett a poénján, csak mi nem, ettől függetlenül jó volt boldognak látni.
- Nekem angolul beszéljél! –szóltam rá mosolyogva.
- Jobb, ha nem tudod –puszilt a hajamba Liam.
- Szóval beszóltál? –néztem Niallre felhúzott szemöldökkel.
- Sose tenném –válaszolt ártatlan arccal.
- Hát persze, hogy nem –vetődtem rá a közöttünk ülőkre és csikizni kezdtem.
- Ne, Jeni! Most rögtön hagyd abba! –visította.
- Soha! –kiáltottam Liam, Louis és Eleanor ölében vergődve.
- A gyomrom –vinnyogott Lou.
- Elég legyen –húzott vissza Liam nevetve.
- Most miattad fáj a hasam –mutatott rám Niall összehúzott szemmel, mire nyelvet öltöttem rá.
Az este további részében Liam a családjával és a barátaival volt elfoglalva, mi pedig jól éreztük magunkat a kis boxunkban. Másnap reggel vagyis inkább kora délután, mindenkinek nehézkes volt a felkelés. Ezzel csak egy apró gond volt: egy fél napot elpazaroltunk abból amíg Leiel még itt vagyunk.

Liam türelmetlenül nyomkodta a távirányítót valami nézhető műsor után kutatva, míg én az ágyon, a faltövében ülve gondolkoztam, hogy is mondhatnám el neki, hisz ez az utolsó estém Londonban. Vettem egy hatalmas levegőt és pont szólítottam volna a barátomat, de megelőzött:
- Muszáj itt hagynod? –kérdezte homlok puszival vegyítve.
- Tudod jól, hogy muszáj. Ez az utolsó évem, nem hagyhatom ott a sulit, bár ha anyuék nem erőltetnék, inkább maradnék itt veled –bújtam a mellkasához.
- Nagyon fogsz hiányozni –szorított magához.
- Te is, eszméletlenül.
”Főleg ezek után” –tettem hozzá magamban.
- Liam –szólítottam elhaló hangon, felkészültem mindenre.
- Igen? –nézett édesen a szemembe.
- Emlékszel amikor ti elmentetek fellépni és mi Niallel itthon buliztunk? –kérdeztem remegve.
- Persze –bólintott.
- És arra, hogy megígértem, hogy nem iszok sokat?
- Tudom, hogy ittál –mondta egy elmondhatatlanul édes mosollyal párosítva.
- De nem tudsz mindent. Igen, ittam, méghozzá nagyon sokat és volt valami, amit ne mondtam el. Nagyon megbántam, hogy megtörtént és azt is, hogy eddig titkoltam –suttogtam elhúzódva tőle.
- Mi történt? –láttam a rémületet tekintetében.
- Volt egy csók, egy csók amit viszonoztam.
- Ezt eddig titkoltad? –egyenesedett ki –És miért csókoltad vissza? –kiabált.
- Olyan gyorsan történt és én részeg voltam. Az a srác megcsókolt… és én visszacsókoltam –hebegtem.
- De miért? És miért titkoltad? Megértettem volna, ha még akkor elmondod! Ki volt az, ki csókolt meg? –üvöltött továbbra is, ez teljesen lefagyasztott.
- Jeni válaszolj már! Ki csókolt meg?
- Nem tudom, nem ismerem –vágtam rá könnyek közepette, annyira megijedtem, nem mertem bevallani és féltettem Niallt.
- Szóval egy idegennel csaltál meg? –üvöltött még mindig, én pedig egyre több könnyet hagytam kiszökni.
- Nem csaltalak meg, csak egy csók volt, semmit sem jelentett.
- Hogy ha nem jelentett volna, még akkor elmondod, nem titkolod eddig.
- De Liam… én… én tényleg… Liam én szerelek! –dadogtam alig hallhatóan.
- Tudod mit Jeni? Végeztünk! Most rögtön menj el, meg se várd a holnapot. SOHA TÖBBÉ NEM AKARLAK LÁTNI! –kiabálta egyenesen az arcomba.
Ennél jobban semmi sem fájhatott volna. Kirohantam a szobából, de megbotlottam, a folyosó közepére rogyva zokogtam. Liam nem jött utánam, senki sem jött ki a szobájából, egyedül ültem a hideg padlón és zokogtam. Vagy csak nekem tűnt fájdalmasan hangosnak a kiáltása vagy a többiek foglalják el magukat valamivel. Muszáj volt beszélnem valakivel, nem bírtam az őrlődést, az émelyítő fájdalmat, de nem tudtam kihez menni. Louisnál ott volt El, aki nem tud erről az egészről és nem akartam látni a megvető pillantását a többiek pedig nem tudnak semmit, kivéve egy embert. Felálltam, tettem pár lépést Niall ajtajáig, de annyira legyengített ez az egész, annyira fájt, hogy az ajtónak estem és akaratlanul is a földre csúsztam. Eszméletlenül.

26.rész - Emlékek

*Niall szemszög*

Kilépve a bejáraton nagy levegőt vettem és nekidőltem az ajtónak.  Tudtam, hogy Jeni nem érzi ugyanazt mint én, mégis megcsókoltam, hátha. És mi lett a vége? Miattam sír, az én hibám. Teljesen tisztába vagyok azzal, hogy Ő Liamet szereti, semmi kétségem efelől, mégis. Kibogoztam az Mp3-am fülhallgatóját, bedugtam a fülembe és maxra tekertem a hangerőt. A környéken van egy eldugott, csendes, apró park a közepén egy kicsike tavacskával. Kevesen járnak oda, mivel semmi különleges nincs benne, nekem ezek ellenére is tökéletes. Ha valami bajom van vagy gondolkoznom kell valamin vagy ha csak egyszerűen egyedül akarok lenni mindig ide jövök. Leültem a szokásos padomra a tóval szembe, a földről felvettem egy marék kavicsot és magam mellé raktam őket. Miközben a vízbe hajigáltam a köveket, ezen az egészen, vagyis Jenin gondolkodtam és eszembe jutott minden momentum, ahogy beleszerettem. Tisztán emlékszem, hogy épp egy hamburgert toltam magamba mikor Jeni rám szólt, hogy várjak egy kicsit az evéssel. Teliszájjal bólintottam. Leültünk a patkára megkajálni és közben beszélgettünk. Ő hátradőlt, párpillanat múlva fel is ült és az arcomba nyomott egy négylevelű lóherét.
 - Szerencsét hoz és én neked adom, hogy elűzze a honvágyad –hallottam fejemben édes hangját.
Kezembe nyomta a szerencsehozót és adott egy puszit az arcomra. Ugyanúgy mint akkor, most is melegség járt át, az emlék hatására, már akkor olyat éreztem amit nem lenne szabad. Niall! Jeni Liam barátnője! –figyelmeztetett egy hang. Nem foglalkoztam vele és átöleltem a lányt, nagyon jó érzés volt a karjaimban tartani őt. De tudtam, nem helyes, hogy ezt érzem.
Dühös lettem, hisz Liam a barátom, Jeni pedig az Ő barátnője volt és még mindig az. A maradék kavicsot mind a kezembe fogtam és egyszerre behajítottam őket a tóba. Lejjebb csúsztam a padon, hátrahajtottam a fejem és az ágak között az egek kémleltem. Egy apró repülő bukkant fel, ez felidézte az első búcsúnk emlékét.
 A reptéren futkároztunk Harryvel és Louval, eközben Jeni és Liam búcsúztak egymástól. Lopva néha-néha, vagyis inkább elég sűrűn őket néztem, már alig vártam, hogy én következzek. A karjaimban akartam tudni mielőtt elbúcsúzunk és sokáig nem látom. Végre mi következtünk, amennyire csak tudtam magamhoz szorítottam és beszívtam az illatát, majdnem kibuggyant pár könnycsepp is, de sikerült megfékeznem, teljesen addig míg újból Liam ölelte magához. Kicsit arrébb mentem és úgy néztem őket, fájt látni, hogy helyettem őt szereti.
 Ahogy újból látom őket magam előtt, egymást ölelve éles fájdalom szúrt belém. Mostanra már immunissá kellett volna váljak, hisz nap, mint nap láttam így őket, de ennek ellenére is mindig, kivétel nélkül visszatér az a szörnyű érzés. Akarva, akaratlanul rám törtek az emlékek.
 Az első veszekedésük, ami végül szerelmi vallomásba torkollott. Amikor egésznap azt hallgattam Liamtől, hogy Jeni miért olyan hülye, hogy Bungee Jumpingolni akar és azt hallani, hogy még nem mondta neki, hogy szereti. Nehéz volt tanácsokat adni, miközben azt kívántam bárcsak irántam érezné azt amit Liam iránt, még, hogy ha nem is mondja ki. A békülésük pillanatában is ott álltam, hallótávolságon belül. Az a bizonyos szó után összezuhantam, hallani amit már amúgy is tudtam, nagyon rossz. Persze még meg is koronázták egy csókkal, ezt már tényleg nem bírtam és gonoszul megszakítottam őket.
 Végig ment a lejátszási listám, de már nem volt kedvem zenét hallgatni, sőt a parkban sem akartam már tovább maradni, csak sajnos nem igen tudtam hova menni, hisz mindenhol felismernek. Végül mégis otthagytam a tavacskát, sétálni indultam, már elég jól ismerem a környéket, így a csendesebb utcákon sétáltam. Kint csak falak, pár fa és utak köszöntek vissza, viszont rengeteg emlékkép ugrott be.
 A beszélgetéseink. Az öleléseink. Az összenevetéseink. A mosolyaink. A búcsúink. A viszontlátások. A könnyeink.
 A mosolyaik. A beszélgetéseik. Öleléseik. Csókjaik. Összebújásaik.
Minden.
Az egyik épület mögött találtam pár asztalos padot, senki sem volt a közelben, így leültem az egyikhez, a karomra hajtottam fejem és a semmibe meredtem. A reményen gondolkoztam. Minek az nekünk? Miért kapaszkodunk bele? Miért hagyjuk, hogy elszédítsen? Hogy aztán hosszú reményteli idők múlva még jobban fájjon az, amit eddig is tudtunk? Tudtuk, hogy esélytelen, mégis reméltünk és aztán, a legvégén, mikor semmi sem maradt és teljesen megbizonyosodtunk arról, hogy már csak a feladást választhatjuk, akkor milliószor jobban fog fájni. Hisz felépítettünk magunkban egy világot és vártuk, hogy egyszer majd ez a világ valós lesz. Aztán eljön az a pillanat, amikor tudjuk, hogy csak álom marad és ebben a pillanatban nagyon fog fájni, sokkal jobban, mintha legelsőre lemondtunk volna az egészről. De én még nem vagyok annál a pontnál, hogy feladjam, ennek még nem lehet így vége, nekem még kell egy kis idő arra, hogy felkészüljek a végső, pusztító fájdalomra és addig csak nyalogatom a sebeim, várok hátha mégis úgy lesz, ahogy szeretném, de tudom, hogy nem. Tudom, hogy ez számomra nem lesz Happy End. Mégis remélek.
Volt egy alkalom mikor azt hittem, végre eljött az én időm. Amikor Liam nem érdemelte meg Jenit. Amikor miatta sírt és én voltam mellette. Amikor azt éreztem, hogy velem kéne lennie. Amikor azt hittem végre van esélyem, és amikor újra csalódnom kellett. Mindenegyes pillanatára emlékszem azoknak a napoknak, mikor hihetetlenül összevesztek és Jeni haza akart menni. Akkor én ott voltam neki, Liam pedig sehol, mégis visszament hozzá. De nem is ez fájt a legjobban, hiszen tudom, hogy mennyire szereti, hanem az, hogy sem a többiek, legfőképpen meg én sem tudtam itt tartani.
 Ujjaimmal az asztalon doboltam, az I wish ütemét és próbáltam a szél fújta levelekre koncentrálni, de sehogy se ment. Miért mindig a rossz emberbe szeretünk bele? Aki vagy megbánt, mert megakar bántani, vagy úgy okoz fájdalmat, hogy nem is tud róla. Sokszor sikerül megtalálnunk azt az embert, aki nem lehet a miénk bármit is teszünk, bármi is történjék.
Ez és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, ugyanúgy, mint hosszú ideje mindig. Nem tudtam kiadni magamból amit érzek, nem volt kinek elmondanom, mert akiben a legjobban megbízok, az nagyjából megölt volna, ha tudja. De már nem bírtam magamban tartani, muszáj beszélnem valakivel. Tárcsáztam annak az embernek a számát, akiben Liam után a leginkább megbízom.
- Hazaértetek már? –szóltam bele a telefonba.
- Mit gondoltál, hogy nem veszed fel azt a rohadt telefont? Merre jársz? Minden oké? Egyébként már régóta itthon vagyunk –válaszolt idegesen Louis.
- Megvagyok, sétálgatok a városban. Vagyis hát nem minden oké, sőt semmi sincs rendben, muszáj beszélnem veled –hadartam- Ja és csak úgy mondom, hogy alig egy órája jöttem el, szóval nem lehettek otthon olyan régóta.
- Jól van, na. Igazából kb. 10 perce jöttünk meg, de ez részletkérdés. De te jól vagy? Mi baj van? Mi olyan fontos?
- Nem vagyok jól, a világon minden, de minden a bajom, és ezt mind megtudod, hogyha hazaértem, szóval sietek. Szia –nyomtam ki a mobilt és elindultam a házunk felé.
Szóval visszaértek. Jeni vajon már elmondta Liamnek, hogy mi történt, vagy nem is tervezi? Apropó Liam. Akárhányszor eszembe jut szörnyű embernek érzem magam. Ki képes beleszeretni a legjobb barátja barátnőjébe, sőt még aztán meg is csókolja azt? Milyen ember az ilyen? Hát pont olyan, mint én. Annyira szúr itt bent valami, nem csak a viszonzatlan szerelem, nem is a féltékenység sőt, még nem is teljesen a lelkiismeret furdalás, hanem valami furcsa, amit még nem éreztem, talán ezeknek a keveréke. Igen, valószínűleg ez lesz az, és szinte bizonyos, hogy ott lapul a félelem is. A félelem attól, hogy Jeni még távolabb kerül tőlem, hogy Liam sosem bocsájt meg és, hogy a többiek utálatát is megkapom.
 Vettem egy mély levegőt mielőtt beléptem a házba, arra számítva, hogy Liam mindent tud, ehelyett a kanapén ültek egymás mellett, és nevettek. Jeni egy futó pillantást vetett rám, mielőtt barátja megcsókolta volna. Számítottam rá, hogy semmi sem változik, mégis hatalmas pofonként ért. Gyors léptekkel berontottam a szobámba és elvetődtem az ágyon. Percekig fel sem tűnt, hogy valaki végig ott ült mellettem, csak amikor már kaptam levegőt és láttam a könnyeimtől.
- Louis? –ültem fel, miközben a pólóm aljával letöröltem a könnyeket.
- Beszélni akartál, itt vagyok –bámult rám hatalmas szemekkel.
Mindent elmondtam neki, onnan kezdve, hogy beleszerettem Jenibe egészen az előbbi sírásom okáig. Lou a földet szugerálva hallgatott, se egy szó, sem pedig egyetlen arcrándulás, azt gondoltam, hogy talán sokkot kapott, vagy elmélázott, de nem. A mondókám végeztével mélyen a szemembe nézett és szorosan megölelt.
- Ezt eddig miért nem mondtad? Segítettem volna –rázta meg a vállamat.
- Nem mertem, féltem, hogy elítélsz –motyogtam.
- Szóval Liam még nem tudja –mérlegelt, figyelmen hagyva előbbi mondatom.
- Nem és fogalmam sincs, hogy Jeni közölni akarja-e vele, vagy sem.
- Ezt könnyű lesz kideríteni –pattant fel és eltűnt az ajtóban.
Pillanatok múlva vissza is tért, maga után húzva Jenit.
- Ülj le oda –utasította- még nem mondtad el, igaz?
- Nem –sütötte le szemét a lány.
- Pedig muszáj lesz, szerintem egyikőtök sem akar hazugságban élni, sem pedig titkolózni Liam előtt.
- Igazad van –szemeztem a padlóval.
- Nem lehet –suttogta Jeni, mire mind a ketten felé fordultunk- mi van, hogyha nem bocsájt meg, hogyha szakít velem? Én azt nem élném túl. Liam az életem, mindennél jobban szeretem –kapkodta köztünk könnyes szemeit.
Lehet, hogy közhelyként hangzik, de a szavai késként vágtak a szívemben.
- Jeni –neve hallatán rám emelte tekintetét- nem titkolhatjuk el, muszáj tudnia. Én is félek, hogy nem bocsájt meg, talán soha, de muszáj vállalnunk.
- De…
- Muszáj –vágtam szavába- ha nem mondjuk el akkor a végén máshonnan tudja meg és akkor még rosszabb lesz a helyzet. Benne van a pakliban, hogy egyikünknek sem bocsájt meg, engem megutál, veled szakíthat, de vállalnunk kell.
- NIALL –ugrott fel- bármennyire is mondogatod, nem fogom neki bevallani, nem kockáztatom meg, hogy elveszítsem, akkor sem, hogyha te ezt akarod, hogyha arra vágysz szakítsunk.
- Én nem akarom, hogy szakítsatok –döbbentem le.
- Minden szavadból sugárzik, hogy ezt várod. De bármi is történjen, akár együtt maradunk akár nem, tudd meg; sosem foglak szeretni, úgy mint őt semmiképp, ha végleg szétmegyünk akkor sem jönnék össze veled. FOGD FEL! Hisz minden a te hibád! –nedves szemekkel üvöltötte arcomba a fájó szavakat, majd kiviharzott.
Teljes erőmből belerúgtam a falba és a folyamatosan könnyező szemeimet törölgettem. Fájt amit mondott, felhúzott minden egyes szava, mivel tudtam, hogy igaza van.

*Jeni szemszög*

Alig tettem pár lépést az ajtótól és visszafordultam, nem láthatnak így, főként Liam nem. Belépve Niall a falnak fejjel támaszkodva állt, Louis pedig mellette és vigasztalta. Rosszul éreztem magam, egy szörnyeteg vagyok. Így sem lehet könnyű Niallnek, erre én meg őt hibáztatom és üvöltök vele. Leültem az ágy szélére és körbe néztem a szobában, ez a pár másodperc alatt mintha hurrikán söpört volna végig, az ágynemű felrugdosva, ruhák mindenütt, a szőkeség elég ideges lehetett. A kukára tévedt a tekintetem, amiben megpillantottam egy vékonyka, zöld szárat és pontosan négy levelecskét, széttépve. Hátrafordulva nem volt a polcon az a lóhere, ami délután még igen. Most már tényleg egy utolsó szemétnek éreztem magam.
- Sajnálom –álltam Niall mögé- nem úgy gondoltam, csak kétségbe estem. Nem te tehetsz erről, mind a ketten be voltunk rúgva, ugyanannyira az én hibám, mint a tiéd.
Óvatosan közelebb léptem hozzá és hátulról megöleltem, mire ő kuncogni kezdett, ezt nem igazán tudtam mire vélni.
- Mi van? - nézett rá értetlenül Lou.
- Most már tudom, hogy tényleg jó érzés, ha hátulról ölelnek meg.
- És ezen nevetsz? –léptem el tőle.
- Igen –fordult meg piros arcát letörölve.
- Srácok ez mind szép és jó –szólalt meg Louis-, de még mindig nem oldottuk meg a problémát, miszerint nem titkolózhattok örökké. Lenne egy ötletem.
Mindketten felkaptuk addig lehajtott fejünket.
- Hallgatunk –pislogott rá Niall.
- Igazából arra gondoltam, hogy Jeni –mutatott rám-te mondod el, egyedül és csak azelőtt mielőtt hazarepülnél, így Liamnek lenne ideje feldolgozni és megbocsájtani neked. Niall már más tészta, mivel te azután is itt leszel, szóval csak azt tudjuk tenni, hogy vállalod, és szembe nézel az egésszel én pedig támogatni foglak.
- Ez olyan mintha elmenekülnék a következmények elől –ráztam a fejem.
- Van benne valami, de meg lehet érteni, szóval szerintem is ez a legjobb megoldás -helyeselt Niall.

25.rész - Vallomás

Nem tudom, hogy mit vártatok a folytatástól, de remélem tetszik.:)♥

Reggel kipattant a szemem és felültem. Reméltem, hogy a tegnap történteket csak álmodtam, de a szobában körbenézve láttam a rendetlenséget, már biztos volt, hogy a buli megtörtént. Lerúgtam a takaróm és azt vettem észre, hogy a ruhám is előzőnapi, legalább egy apró dolog van ami arra utal, hogy AZ talán nem történt meg. Kirohantam a szobából Niallt keresve, az előszobában meg is találtam, épp rendet rakott.
- NIALL! Kérlek, könyörgöm, csak mondd, hogy nem történt semmi –könnyezve dőltem a vállának.
Meglephettem őt mivel csak szótlanul állt és a hátam simogatta.
- Válaszolj már! –szóltam rá, talán kicsit túl arrogánsan.
- Jeni, először is nyugodj meg. Másodszor… Az nem történt meg, de…
- De mi? –pislogtam rá.
- Annyira sajnálom, én tényleg nem akartam. Teljesen hülye voltam… Nem kellett volna megcsókolnom téged –elvörösödve hátrált egy lépést és a földet fixírozta.
- Tehát a csók megtörtént –hatalmasakat pislogva bámultam magam elé.
Megfordultam és Liam szobájáig meg sem álltam. Letusoltam, átöltöztem és pakolni kezdtem, közben az este történteken agyaltam. Miért csókoltam vissza? És egyáltalán Niall miért csókolt meg? Érezhet valamit? Én érzek iránta valamit? Pontos választ egyik kérdésre sem tudok, de annyi biztos, hogy szeretem őt, viszont csak barátként, mintha a kisöcsém lenne. Sőt ő olyan mintha a Liam és az én gyerekem lenne. De legalább azt tudtam, hogy le nem feküdtünk, valószínű, hogy azt csak álmodtam. Viszont nem bírtam a kételyeket és úgy döntöttem, hogy ezt nem hagyhatom ennyiben.
- Beszélnünk kéne –álltam meg a kertajtóban és a poharakat szedegető Niallt követtem a szememmel.
- Kéne –egyenesedett ki, bólintott és folytatta a rendrakást.
- Komolyan mondtam –lépdeltem oda hozzá.
- Tudom –nyomott össze egy üres műanyagpoharat.
- Niall, kérlek –fordítottam magam felé.
- Legyen –ült le a kerti bútor egyik székére.
- Egy ideje látom rajtad, hogy van valami baj –kezdtem- ez Liamnek is feltűnt már, most meg itt a csók is. Nem tudom, hogy mi van, hogy mit gondoljak.
A szőkeség némán ült, az asztal sarkát bámulta. Vártam még párpercet hátha megszólal, de semmi.
- Nekem elmondhatod, bármi is van megértem és, ha tudok segítek is –simítottam meg a vállát, mire ő elkapta a karom és ellökte, majd rám nézett.
- Jeni, én szeretlek –suttogta.
Először fel sem fogtam amit mond, amikor leesett hangosan felnevettem.
- Tudom, én is szeretlek téged –mosolyogtam rá.
- Nem érted, gondoltam, hogy nem fogod megérteni. Én nem úgy szeretlek, mint te engem. Én úgy ahogy Liam, talán még jobban.
- Hogy mi? –pislogtam ismét rengeteget, lefagytam attól amit mondott.
- Jól hallottad, nem is gondolnád, hogy mióta érzem ezt –motyogta alig hallhatóan.
- Mondd, hogy csak viccelsz –ugrottam fel, hátradöntve a székemet- kérlek mondd, hogy ez csak egy olcsó poén.
- Bár mondhatnám –mondta alig hallhatóan, lehajtott fejjel.
Lefagytam. Némán álltam és Niallre meredtem, egyszerűen nem bírtam feldolgozni ezt az egészet. Hogy engem, hogy pont engem? Miért? Mióta? Hogyan? És miért? Semmit nem értettem. Párperc elteltével a szőkeség felállt és otthagyott, nem bírtam utána menni. Nekem ez már túl sok volt. Egy kis idő múlva rávettem magam a megmozdulásra, bementem a házba, hogy folytassam a takarítást. Miközben összeszedtem az üres poharakat, üvegeket és zacskókat, mindvégig ezen az egészen agyaltam.
Talán ezért volt olyan furcsa mostanában, csendes, nyomott és szomorú. De, hogy szerethet engem? Mikor ott van Claire aki odáig van érte és én azt hittem, hogy ez valamilyen szinten kölcsönös. Meg nekem is van barátom, akit mindennél jobban szeretek és ezt ő nagyon is jól tudja. Liam és Niall nagyon jó barátok, attól az apró veszekedéstől függetlenül is. Ezért nem tudott Liam sem arról, hogy mi baja van, hisz bevallani a barátjának, hogy szereti a barátnőjét, elég érdekes. Ezt nem bírom felfogni, ez nem lehet. Tuti, hogy csak képzelődöm, vagy esetleg álmodom, vagy talán mégis csak egy hülye vicc az egész.
Alighogy kibékültem Liammel itt van ez, Niall megcsókol és én visszacsókolom. Nem kellett volna annyit innom, vagy ez nem teljesen az alkohol hatása volt? Teljesen összezavarodtam, már nem értek semmit, a saját érzéseimmel sem vagyok tisztában.
Épp a lehányt ablakot pucoltam hatalmas kesztyűben és elmerülve gondolataimban mikor megcsörren a telóm. Eldobtam a sprayt, a rongyot, a kesztyűket és a hang irányába ugrottam. A kijelzőn Liam mosolygott, aminek nagyon megörültem, már hiányzott a hangja és most nagy szükségem volt arra, hogy hallhassam.
- Szia –kaptam fülemhez a mobilt.
- Szia kicsim –hallottam édes hangját- hogy vagy? Milyen volt a buli?
- Most már jobban –feleltem- Milyen volt a fellépés, mikor jöttök? –kerültem a bulis kérdést.
- Elment. Mármint jó volt színpadon állni, de Niall nélkül nem ugyanaz és te is nagyon hiányoztál, hiányzol. Valószínű, hogy estére már otthon leszünk.
- Te is nagyon hiányzol –el sem tudná képzelni, hogy mennyire- siessetek haza.
- Igyekszünk. Leila puszil és a többiek is. Sajnos most lekell tennem, mert még lesz egy interjúnk –hangjából kihallottam a csalódottságot- sajnálom.
- Semmi gond, menj csak. Én is puszilok mindenkit. Szeretlek.
- Imádlak és ne csinálj semmi hülyeséget míg vissza nem érünk –nevetett.
- Megpróbálom –válaszoltam üres hangon, ha tudná, hogy már késő.
- Sietek, szeretlek picim. Szia.
- Én is, szia –suttogtam a már néma telefonnak.
Visszatértem a takarításhoz, egészen addig meg sem álltam míg nem ragyogott az egész ház, ez pontosan fél egyet jelentett, tehát kezdtem megéhezni. A hűtőben semmi kaja, gondolom Niall mindent bezabált, meg a tegnap is rásegíthetett a hűtő üressé válásához. Átöltöztem valami utcán vállalható cuccba és elindultam. Közben sem futottam össze Niallel, gondolom a szobájában lehet, vagy talán elment valahova. A boltba menet rengeteg eddig ismeretlen ember köszönt rám, nem tudtam, hogy esetleg nálunk voltak-e tegnap vagy csak a Liammel való kapcsolatomnak köszönhető be, végül is mindegy, a lényeg az, hogy jólesett.
  Az ebéd megfőzése után egy darabig kint ültem a konyhába hátha kijön a kajaszagra, de nem hatott, viszont én nem bírtam ezt így tovább, beszélnem kellett vele. A szobája előtt megtorpantam, egy ismerős dallam ütötte meg a fülemet, megdermedtem. Bentről a „More than this” akkordjai szűrődtek ki, Niall torkából és gitárjából egyaránt. Könnyek szöktek a szemembe. Én nem akarom, hogy ez a srác ezt érezze, nem akarom, hogy fájjon neki, én nem akarom ezt. A falnak dőltem, lecsúsztam a földre és meredtem magam elé. Ő mindig olyan boldog, vidám, folyton mosolyog és az én hibám, miattam van, hogy ez megváltozott, én ezt nem akarom. De miért és hogyan? Hátradöntöttem a fejem, nem figyeltem az óvatosságra, hangosan koppantam a hideg falon, miközben a könnyek csak folytak csukott szemeimből.
- Jeni? –hallottam mellőlem Niall üres, erőtlen hangját.
- Sajnálom –álltam fel és magamhoz szorítottam.
Egyik kezét a hátamra tette és fejét a vállamba temette, hasonlóan mint én. Éreztem, hogy a fölsőm egyre nedvesebb lesz, miközben a szőkeség halkan a fülembe suttogott:
- „If I’m louder. Would you see me? Would you lay down, in my arms and rescue me? Cause we are, the same. You saved me, when you leave it scarred again.” [Ha hangosabb leszek, látni fogsz? A karomban fogsz feküdni és megmentesz? Mert ugyanazok vagyunk. Megmentesz mikor hagyod újra elmenni /szerk. megjegyzés: nem saját fordítás/]
- Nia… -mondtam volna a nevét, de közbevágott.
- Szeretlek! –súgta elfojtott hangon.
Összeszorítottam a szemeim és őt is szorosabban öleltem magamhoz. Csak úgy peregtek a percek amíg úgy álltunk, egymást ölelve és a másik vállába temetett arccal sírva. Mindketten ugyanaz miatt: Niall szeret, engem. Egyszer csak elvált tőlem, fogta az mp3-asát, megtörölte az arcát és otthagyott az ajtajában állva, szétsírt fejjel. Haragudhattam volna rá, amiért csak úgy otthagyott, de megértettem. Beakartam csukni a nyitva hagyott ajtót, de megakadt a tekintetem egy zöld apróságon az ágya fölött. A polcon, a könyvek és különféle, a hazájára utaló díszek mellett ott hevert egy apró, száraz négylevelű lóhere. Az ágy mellé álltam és a tenyerembe helyzetem a picike növényt. Bárhogy is forgattam, bárhogy is kerestem a magyarázatot, de csak egyetlen oka volt annak, hogy ott volt; ezt én adtam neki, még otthon, Magyarországon. Egyből beugrott minden. Alig párnapja ismertem őket és még annál is kevesebb ideje jártunk Liammel. Niall megéhezett, a többiek bealudtak, ezért mi elmentünk kajáért, amit egy patkán ettünk meg. Ekkor adtam neki a lóherét a honvágya elűzésére. És ő megőrizte. Visszahelyeztem helyére a négylevelűt és úgy döntöttem, hogy egy kicsit tvzek, hátha nem agyalok folyton ezen az egészen.

24.rész – Nyálas páros és a Party

Az előző részhez kaptam olyan kommentet, hogy beszélni szeretnétek velem (vagyis 1 valaki) és ha esetleg van még olyan aki megismerne az írjon erre a Facebook-os oldalra üzenetet és bejelölöm.:))♥ Believe Your Heart*-* 
A részről pedig csak annyit... nem véletlenül ez a címe, lett benne egy nagyon, de nagyon nyálas rész (:P), de azért remélem tetszeni fog. És érzem, hogy a rész vége miatt pedig meg fogtok ölni.:$$
Ja, és bocsi, hogy kicsit rövidebb lett, de remélem, hogy a tartalom kárpótolja a kövi rész pedig már a megszokott hosszúságú lesz!
Jó olvasást!!♥

- Szép volt –boxolt vállba Louis.
- Rendes tőled –húzott magához Liam.
- Megérdemli –mosolyodtam el, válaszul megcsókolt.
- Mi leléptünk mielőtt olyat is látnánk amit nem kéne –hallottam Zayn hangját, és fél percen belül már csak ketten álltunk az előszoba közepén.
- Eljössz velem bevásárolni? –néztem fel barátomra.
- Persze –bólintott.
Az üzletbe érve csak forogtam minden felé, nem tudtam, hogy mit vegyek.
- Ez jöhet –dobtam egy chipset a mellettem lévő bevásárlókocsiba, amit Liam tolt.
- És azt hiszem ez is. Meg ez. Na, meg ez. Szerinted ilyet is vegyek? –toltam valamiféle édességet az arcába- Persze, hogy veszek –dobtam a kosárba.
- Hány embert is tervezel pontosan? –nevetett.
- Fogalmam sincs, hogy Niall kiket hív, de jobb felkészülni –pakoltam a kocsiba még pár zacskó… valamit.
- Nem hiszem, hogy egy hadsereget tervez bulira hívni.
- Nem baj, max megmarad. A piák merre vannak? –forgolódtam.
- Gyere –indult meg Liam.
Készségesen követtem, közben sorra vettem magamban, hogy miket kéne vinnem, nem is figyeltem, hogy merre megyünk, csak a sarkát nézve lépdeltem.
- Parancsolj –mondta, mire felnéztem.
- Mondom pia, nem víz –nevettem.
- Hát pedig vagy ezt viszel vagy még esetleg üdítőt, de a Kóla is kizárt a koffein miatt –magyarázta.
- Liam! Hány évesnek nézel? Nem várhatok vendégeket egy buliban mentes vízzel.
- Nélkülem te egy kortyot sem iszol –rázta meg a fejét.
- Ott lesz Niall is, majd ő vigyáz rám.
- Nekem ez nem tetszik. Ígérd meg, hogy nem iszol sokat –emelte kezem a szívemhez.
- Ígérem.
Végül rávettem Liamet, hogy engedjen alkoholos „itókát” venni. Hazavittük a bevásárolt cuccokat, az ajtóban Niall várt minket, izgatott arccal.
- Rengeteg barátom el tud jönni, na meg  olyan is akit nem ismerek, de minél több annál  jobb –ugrándozott.
- De azért ne legyen belőle Project X-es buli –mondta Liam.
- Kutya az nincsen, tehát teljesen nem lesz olyan, de megpróbálunk törekedni rá –nevettem.
- Megígérted –emlékeztetett.
- Mit ígértél meg? –szólt közbe Niall.
- Hogy nem iszik sokat –válaszolt Liam.
- Ja… Úgysem tartja be –nevetett.
- De, most már csak azért is –húztam ki magam.
- Okos! –nyomott puszit homlokomra barátom.
 Megvacsiztunk, aztán mindenki ment a maga dolgára, mi Liam szobájába. Zenét hallgattunk, én törökülésben ültem az ágyon barátom pedig elfeküdt, fejét az ölembe hajtotta.
- És mikor akarsz találkozni a családommal? –kérdezte.
- Terveztem? –piszkáltam a haját, lassan már szokásommá válik.
- Ha te nem is, de én mindenképp.
- Hát nekem mindegy, szívesen megismerném őket. Olyan puha a hajad –mosolyogtam.
- Hogy tértünk át a családomról a hajamra? –nevetett.
- Mivel azt piszkálom nem volt nehéz. Puha, és szép barna, na meg rövid.
- Hát köszönöm ezt az értelmes elemzést.
- Máskor is, de elmagyaráznád nekem, hogyan lehet az, hogy ilyen tökéletes vagy?
- Tökéletes? –ült fel.
- Az. A hajad –borzoltam meg.
- A szemed- haladtam lefelé.
- Az orrod- simítottam meg.
- Az arcod, a füled, meg persze a szád –ujjammal végigkövettem az elmondott utat.
- Én tökéletes? –húzta fel a szemöldökét.
- Amikor neked ilyen gyönyörű, fénylő és hosszú hajad van- simogatta a fejem
- Puha bőröd –puszilta meg a homlokom.
- Gyönyörű szemed –csókot nyomott az említett testrészemre, éreztem magamon a leheletét, amitől megremegtem.
- Az a gyönyörű sötét barna szempár, amiben bárki elveszne. Ott van még a ködröcskés arcod is –folytatta szájával arcom felfedezését.
- Az aprócska, imádnivaló füled –harapta meg a fülem, aminek hatására felkuncogtam, mert csikis volt.
- És a tökéletes ajkadról még nem is beszéltem –haladt a szám felé, amit el is ért és egy csókkal köszöntötte.
- Úgy látom könnyen megy a hazudozás –nevettem égő vörös fejjel- de ezek amúgy is csak külsőségek. Te belülről is tökéletes vagy. Törődsz másokkal, nem véletlenül vagy te a Daddy Direction. Emellett hihetetlenül udvarias és megértő vagy. Meg persze lehetetlenül imádnivaló, nem is értem, hogy a srácok miért nem szerettek beléd ennyi együtt töltött idő után.
- Hülye és még túloz is –nevetve az ölébe húzott.
- Az én barátnőm pedig még ennél is tökéletesebb. Most is a béna barátját dicséri, ahelyett, hogy rájönne milyen tökéletes is ő maga. Talán nincs is nála tökéletesebb ember. Ez a lány szerény, már túlzottan is. Ugyanúgy törődik az emberekkel, mint ahogy a barátjáról mondja. Mindenkivel nyitott és kedves. Általában gondolkodik mielőtt cselekedne, bár ez sem mindig így van, de így tökéletes. Persze, ha szeret akkor nagyon szeret. A családját, főként az imádnivaló kishúgát, a legjobb barátnőjét és az újonnan szerzetteket is. Eltűri a barátja eszement haverjait. És akit úgy szeret, hogy mindenki érzi, hogy így van, ha még nem is mondja ki, az az eddig sokszor említett barátja, aki most az egekig magasztalja Őt, de nem hiába, ezek nem üres szavak, amiket mond az imádott lánynak mind igazak –sorolta a tulajdonságaim, ami igazából már fel is ért egy szerelmi vallomással.
Annyira, de annyira jól estek a szavai és nagyon meg is hatottak, ezért könnyezni kezdtem.
- A lány e szavak hallatán kezd hinni a fiúnak. Igazából egy része igaz is, főként a vége, miszerint mindennél jobban szereti barátját, főként az előbb hallottak után. Na, de a srác is így érez a barátnője iránt. Látni rajta, hogy bármit megtenne érte és jobban óvja, mint egy gyémántberakásos porcelán vázát. Már ha van ilyen –tettem hozzá szipogva és visszatartva a sírást.
- Megvédi egy apró, ártatlan porcicától is, sőt még verekszik is miatta –emlékeztem vissza a kibékülő bulinkra.
- És mindez csak töredéke annak, amilyen tökéletes is ez a srác. Egy élet nem lenne elég ahhoz, hogy mindent felsoroljak.
- Szeretlek –puszilgatta a nyakam- te tökéletes barátnő.
- Na jó, asszem ez egy kicsit nyálasra sikerült –nevettem fel.
- Lehet benne valami –nevetett Ő is- de minden igaz volt amit mondtam.
- De akkor is. Mi vagyunk a nyálas páros –röhögtem és elfeküdtem az ágyon.
- Ezzel nem vitatkozom –tett ugyanúgy, mint én.

Az ígéretem betartottam, csak hát sajnos nem úgy ahogy Liam értette. A srácok elmentek és Leila is elkísérte őket, éjszakára is ott fognak maradni. Nem sokára a vendégek is szállingózni kezdtek és a hangulat is nagyon jó volt. Először csak egy kicsike alkoholt ittam csak, de folyamatosan hozott valaki valamit, hogy igyak már vele és nem tudtam megállni. Végül iszonyatosan szétcsúsztam. Tehát én nem ittam sokat, ahogy ígértem, hanem rengeteget. Úgy láttam, hogy Niall jól érzi magát, jele sem volt a bánatának és igazából ő is elég rendes berúgott.
- Tetszik a buli? –mentem oda hozzá.
- Mi? –kiáltott, a hangos zenétől a gondolatainkat sem hallottuk.
- Azt kérdeztem, hogy milyen a buli –ordítottam.
- Ja... szik és… valamit gye… -ennyit hallottam abból amit mondott.
Liam szobája felé húzott, ebből gondoltam, hogy rájött, semmit nem hallok és ott majd elmondja amit akart. A szobában hatalmas kupi volt. A szekrényből kiesett pár ruha, a kuka fel volt borítva, hasonlók és a fénypontként az ágy szélén lógott egy bugyi, ami nem az enyém volt. Ennyi elég is Niall ismerőseinek jellemzéséről.
- Figyelj Jeni, valami nagyon fontosat akarok neked mondani –kezdte, miközben leültünk az ágyra.
- Mondjad –mosolyogtam rá.
Meg sem szólalt, pár pillanatig csak nézett rám, pontosabban a szemembe, majd hirtelen megcsókolt. Nagyon, de nagyon meglepett amit tett, de visszacsókoltam. Őt pedig ez lepte meg, de úgy tűnt felbátorodott tőle, eldöntött az ágyon. Szépen lassan lekerültek rólunk a ruhadarabok és megtörtént az, ami miatt örökké átkozni fogom magam!

23.rész - Management

Remélem ez a rész is tetszeni fog. Jó olvasást!!:)♥

- Mi történt? –rontott be a szobába Liam.
- Csak filmezünk –mutatott Lei a képernyőre.
- Azt hiszem mégsem bírom az ilyeneket –ingattam a fejem és könnyeztem.
- Nyugi, ez csak mese –karolt át Liam.
- Tudom, de akkor is –vacogtam- maradj itt kérlek.
- Nem akarok zavarni.
- Megtudunk mi védeni –nevetett Lei.
- Nem zavarsz Liam, és ti meg nem tudtok megvédeni. Maradj kérlek –könyörögtem.
- Nem akarok zavarni –szabadkozott.
- Akkor nem mehetnék át egy picit, csak amíg vége –pislogtam rá.
- Itt hagysz minket? –háborodott fel Claire.
- Bocsi, de nem bírom végignézni.
- Oké, akkor gyere –húzott fel Liam.
Átkarolta a vállamat és úgy mentünk be Niall szobájába, ahol senkit sem találtunk.
- Jobban vagy? –ültetett Liam az ágyra.
- Kicsit, de van valami amitől még jobb lenne –vigyorogtam.
- Ez megfelel? –puszilt arcon.
- Én erre gondoltam –csókoltam meg.
Valahogy odáig jutottunk, hogy már az ágy közepén feküdtünk, csókolózva és Liamről már lekerült a pólója.
- Ezt nem kéne –toltam arrébb- mégis csak Niall szobája és itt vannak a többiek is.
- Niall Harrynél néz meccset vagy mit –puszilgatta a nyakam- mi meg majd halkak leszünk.
- Liam! –szóltam rá.
- Olyan ünneprontó vagy –nyúlt a fölsőjéért.
- Ugyan nem, inkább te vagy kanos –jegyeztem meg.
- Meglehet.
- Nem meglehet, hanem így van. Amúgy Niall miért Harrynél van és nem itt? Talán megint kiakadtál? –húztam fel a szemöldököm.
- Dehogyis. Én is velük voltam, csak a sikítást meghallva hozzátok rohantam.
- Értem, de sikerült megbeszélnetek a dolgokat? Már egy hónap telt el az óta –utaltam a veszekedésünkre.
- Sikerült, bocsánatot kértem tőle, megint. Sajnálom, hogy még most is kiakaszt, pedig nem vagyok féltékeny ember -magyarázta.
- Vettem észre –nevettem- azt hiszem visszakellene mennem –álltam fel.
- Rendben, de előbb igyál valamit, szerintem még mindig félsz egy picit –indultunk a konyhába.
Kiérve egy beszélgetés ütötte meg a fülemet és felismertem Claire és Niall hangját.
- Állj! –suttogtam és Liam elé tettem a karom.
A sarok mögül óvatosan kidugtam a fejem és meglestem, hogy mi folyik ott. A szöszke és Claire a pult mellett ülve beszélgettek és nevettek.
- Most inkább hagyjuk őket –fordultam meg, hatalmas vigyorral az arcomon.
Megtudtam, hogy Claire wc-re indult, de úgy néz ki, hogy máshol lyukadt ki. Mindannyian izgatottan vártuk, amíg visszaér.
- Mi volt? –kiáltottam amikor Claire belépett az ajtón.
- Csak beszélgettünk és még mindig olyan aranyos –csillogott a szeme- kezdek beleszeretni –terült el az ágyon.
- Azért ne siesd el ennyire –mondta Gemma.
- Igaza van, még csak alig ismered –helyeseltem.
- Nem érdekel –ingatta a fejét vigyorogva.
- Ez a gyerek teljesen elvarázsolta –lóbálta a kezét előtte Lei.
- Úgy néz ki –bólintott El.
Az este jól sikerült, megnéztünk még pár csajos filmet, beszélgettünk, nevettünk. Reggel csodás ébresztőben volt részünk; az 5 srác beállt a szobába és az I wantot énekelték. Lassan kezdtek, majd áttértek a dal rendes ütemére. Mellettünk ugráltak és énekeltek, pontosabban Liam mellettem, Louis Eleanornál, Harry Gemmának és Leinek dalolt, Zayn körbe-körbemászkált, Niall pedig Claire mellé állt. Végig Liamet figyeltem, ahogy nekem énekel, de a szemem sarkából néha Niallékra pillantottam. Látszott, hogy Claire teljesen odáig van, viszont Niallról tükröződött, hogy szimpla baráti gesztus, de eldöntöttem, hogy ezt nem kötöm a lány orrára. Közben Liam felhúzott az ágyból és lassúzni kezdtünk, a nem épp erre kitalált dalra. Eközben is néha az előbbi párosra sandítottam és azt vettem észre, hogy Niall már messzebb áll Clairetől és valami mást énekel vagy mondogat magában, de nem tudtam leolvasni, hogy mi lehet az.
Később megkerestem Niallt, mert hajtott a kíváncsiság meg aggódtam is, hogy valami baj van.
- Kopp, kopp –álltam az ajtaja előtt.
- Gyere be.
- Hali –ültem le mellé az ágyára- van valami baj, történt valami?
- Nincs semmi, miért lenne? –nézett rám.
- Reggel kicsit furcsa voltál.
- Ja, hogy az. Csak eszembe jutott valami, amit elfelejtettem és ismételgettem magamban, hogy most megmaradjon –magyarázta.
- Oh, értem, csak aggódtam, hogy történt valami –mondtam.
- Nem, tényleg semmi –óvatosan elmosolyodott, nem hittem neki.
- Niall, látom rajtad, hogy nyomaszt valami. Nekem nyugodtan elmondhatod –simítottam meg a karját.
- Jól vagyok, nehezen aludtam el és most álmos vagyok, ez minden.
- Hát jó, akkor pihenj egyet –jöttem ki a szobájából.
Nekem nem stimmel valami és, ha belebetegszem, akkor is kiszedem belőle, de azért élőbb megkérdezem Liamet, hátha ő tud valamit.
- Mi ez a gondterhelt… öhm, nem is tudok pontos kifejezést arra amilyen most vagy –ölelte meg a derekam valaki hátulról.
- Nem tudod, hogy mi baja Niallnek? –fordultam meg és elmélyedtem Liam gyönyörű szemeiben.
Hogy én mennyire, de mennyire szeretem ezt az embert. Ez teljesen érthető, viszont ő is hasonlóképpen érez irántam, amit sem megérteni nem tudok, sem pedig felfogni. Millió, de millió lány közül válogathatna és ő mégis engem szeret. Érthetetlen. Vegyük sorra, hogy miért is. Tökéletes test, a világ leghelyesebb arca, az ehhez passzoló séróval és a gyönyörűséges barna szempárjával. Hibátlan ember, csodás a hangja, táncolni is tud, önzetlen, törődik másokkal és még rengeteg minden. Na ez volt Liam, emellett pedig én. Egy átlagos lány Európa egyik kis országából. Átlagos, semmilyen, barna haj, ehhez tökéletesen illő átlagos arc és nem meglepő, hogy a szemeimet is az átlagos jelzővel illetem, az alakom pedig, ezt inkább nem is említem. Bár rossz embernek nem nevezném magam, de mégsem teszek világmegváltó dolgokat, a hangom szörnyű, táncolgatni még úgy, ahogy tudok, az emberekkel mindig kedves vagyok és, hát nagyjából ennyi. Ezek felsorolása után méginkább nem értem, hogy mit eszik rajtam a világ legtökéletesebb pasija és ettől csak mégjobban szeretem Őt. Belegondolva, hogy majdnem itt hagytam egy félreértés miatt, szörnyű. Az lett volna életem legeslegnagyobb hibája, ez tagadhatatlan.
- Jeni, hahó, itt vagy még? –lóbálta előttem a kezét Liam- te sírsz?
- Bocsi, csak eszembe jutott valami.
- Mi volt az? –ráncolta a szemöldökét.
- Te. Én. Mi. És életem majdnem legnagyobb hibája –fúrtam vállába az arcom.
- Jaj, te –simogatta a fejem.
- Niallnak mi baja? –néztem fel rá.
- Ezt ecsetelgettem neked egy ideje -rázta meg a fejét.
- Sajnálom, elmondanád még egyszer? –próbálkoztam húgom jól bevált módszerével; kiskutya szem.
- Eddig azt hittem, hogy a srácok mellett immunissá váltam erre, de úgy néz ki, hogy mégsem –nevetett fel- Na, szóval. Igazából fogalmam sincs, hogy mi a baja, nem mondja el, de látom rajta, hogy nyomasztja valami. Akárhányszor rákérdezek azzal jön, hogy csak keveset aludt, ezért olyan amilyen.
- Hát, kösz, ezzel kisegítettél –nevettem- ennyit én is tudtam.
- Nincs mit –borzolta meg a hajam.
- Szívesen! –javítottam ki.
- A nincs mit miért nem jó? –nézett rám furán.
- Anyu mindig arra tanított, hogy szívesent mondjak, mert az udvariasabb és kedvesebb –magyaráztam.
- Hogy mi? –nevetett- Hát legyen, tartsuk be a szokásokat. Tehát szívesen.
- Köszi –mosolyogtam- de már elfelejtettem, hogy miről van szó.
- Alapba Niallről –komolyodott el- azt hiszem hagynunk kell amíg vagy megoldja magától a problémáját vagy végre hajlandó lesz elmondani.
- Igazad lehet –bólogattam és közelebb hajoltam, mire Ő megcsókolt.
Harry kiáltása szakított szét minket.
- Fellépés! –üvöltötte boldogan, ezért mindenki a hang irányába indult, az az a konyhába.
- Hol, mikor stb.? –kérdezte Zayn.
- Sss –tartotta Harry a mutatóujját a srác szája elé. –Igen, értem –szomorodott el,- de miért pont ő? Nem magyarázzák meg? Mi az, hogy nem kapok magyarázatot? Értem én, de akkor miért nem én vagy valamelyik másik srác, miért pont ő? A rajongók? A RAJONGÓK? Most komolyan szívat? Ugyanannyira és ugyanúgy szeretnek mindannyiunkat. Hogy nyugodjak le? NEM NYUGSZOM! Így nem vállaljuk… Fölösleges ezt megbeszélnem velük, tudom, hogy egy a véleményünk. Ja, hogy már ki van fizetve, hát adják vissza a pénzt….Olyan nincs, hogy nem lehet visszaadni… Jól van, tudja mit? Mind bekaphatják! –csapta le a telefont.
 Mind hatalmas szemekkel bámultunk rá és egy szót sem értettünk az egészből. Harry az idegesség, a szomorúság és a csalódottság keverékével az arcán mászkált fel-alá a konyhában, szemébe még könnyek is szöktek.
- Mi a baj? –ugrott mellé Leila aggódva.
- Hihetetlen. Utálom, gyűlölöm a managementet. Azt mondják, hogy a fellépés szervezők 4 tagot kértek a pénz keret miatt, amit már meg is kaptunk. A management döntötte el, hogy ki nem jöhet… -habozott.
- Ne is folytasd –mondta Niall elhalt hangon.
- Niall –simítottam meg a hátát.
- Sajnálom –ölelte meg Claire fájdalmas arccal.
A szöszke viszonozta a gesztust, de csak maga elé meredt üres tekintettel, kifejezéstelen arccal. Összeszorult a szívem, hogy megint ő szívjak meg és azért is, hogy így kell őt látnom.
- Holnap este lesz Birminghamben valami rendezvény és arra kell mennünk –szinte suttogta Hazza a földet bámulva.
Az egész nap hasonló hangulatban telt, próbáltunk  vidámabbak lenni Niall kedvéért, de valahogy ez senkinek sem ment. Amúgy is szar volt a kedve, ez pedig rátett belőle még egy hatalmas lapáttal. Ma sajna mindenki elhagyott minket. Clairenek dél környékén indult a vonata, Elnek dolga volt és azt mondta, hogy most párnapig nem is biztos, hogy eltud jönni. Sajnos Gemma is hazament, azt mondta, hogy elkell intéznie valamit, de szerintem a társaság hangulata is közrejátszott az indulásában. Megértem. A srácok megállás nélkül hívogatták a managementet, hogy cseréljenek Niallel és ők maradjanak itthon, de minden hasztalan volt. Egy idő után már elérni sem tudták őket, gondolom vagy letiltották őket az összes számról vagy egyszerűen kikapcsolták a mobilokat. A szöszi szótlan zombiként mászkált össze-vissza a házban, a többiek szomorúak, idegesek és mérhetetlenül dühösek voltak, plusz még szerintem bűntudatuk is volt. Leiel mi is hasonlóan éreztünk és aggódva figyeltük őket, de egy idő után már túlcsordult a pohár. Felálltam a kanapéra és elkiáltottam magam.
- Elég már! –hangom hallatán mindannyian körém gyűltek- Ti –mutattam a 4 srácra- nem tehettek erről az egészről, ne legyen bűntudatotok. Elmentek Niall nélkül, jól érzitek magatokat és visszajöttök. Te pedig –mutattam az ír fiúra- itthon maradsz. Nagyon sajnálom, hogy így alakult, de ez van, nem tudunk mit tenni. DE! –tartottam ki a mutatóujjam, majd úgy csináltam mintha dobolnék- Én sem megyek sehova. Itt maradok veled és, most figyelj, most jön a lényeg –doboltam tovább, eközben Niall arcán változást vettem észre, megjelent rajt egy apró mosoly- TARTUNK EGY „ITTHON MARADTUNK!” PARTYT –kiáltottam, mire nevetni kezdett.
- Jeni –emelt le Liam mosolyogva a kanapé tetejéről.
- Nagyon szépen köszönöm, rendes tőled –ölelt át Niall- de nem kérhetem, hogy maradj itt velem, amikor a barátod fellépni készül.
- Liam már nagyfiú, kibír nélkülem egy napot –vigyorogva az említettre néztem- neked pedig szükséged van valakire.
- Tényleg köszönöm –szorított az ölelésen.
- Szívesen. Na, akkor te elhívod pár haverod, én senkit sem ismerek. Addig én meg beszerzek valami kaját és egy kis piát –kezdtem szervezkedni.
- Oké –rohant Niall a szobájába, most már ragyogó arccal.