2./12.rész - Homokvár

- Hogy te mekkora érzéketlen bunkó vagy –löktem félre Liamet a könnyeimmel küszködve.
Körbe futottam a házban, sehol sem találtam Patrikot. Zokogva rogytam a kanapéra, hisz tudtam minden az én hibám. Ő hónapok óta mellettem van és szeret, ahogyan én is őt, csak hát nem úgy ahogy azt megérdemelné. És erre hazaüldözöm, úgy, hogy még csak meg sem szólalok. Elüldöztem az egyetlen embert aki mindvégig mellettem volt.
Már fekve bömböltem a kanapén mikor valaki aggódó hangon megszólított. Azt gondoltam csak képzelődöm, mert Patrik hangját hallottam, felültem, hogy meggyőződjek róla, biztosan megőrültem. De nem, ott állt és ijedten meredt rám.
- Jól vagy kicsim? Miért sírsz? –kérdezte.
- Patrik! –ugrottam fel- Hát te? De te nem…?
- Mi én? –húzta össze a szemöldökét.
- Nem mentél haza?! –kérdeztem és jelentettem ki egyszerre, miközben szorosan hozzásimultam.
- Dehogy mentem –nevetett fel- sosem hagynálak itt –szorított magához.
- Már úgy megijedtem.
- Honnan vetted, hogy elmentem? Csak sétálni voltam.
- Liam mondta… -és akkor leesett- az a szemét –szorítottam ökölbe a kezem.
- Jó, nyugodj meg, itt vagyok –csókolt meg.
És a világ körülöttem… Nem sajnos nem fordult meg, nem voltak pillangók sem a gyomromban és még a szívem is a helyén, normál tempóban dobogott. Viszont boldog voltam.
Liam sétált el mellettünk, ült le a kanapéra és tévézni kezdett. Elszakadtam Patriktól.
- Ó te szemét! –sétáltam elé.
- Megint mit tettem? –vetette oda, miközben felállt.
- Mekkora egy bunkó vagy –ajándékoztam egy pofonnal.
Felnevetett, felugrott a szemöldököm a meglepettségtől. Újabb pofonra emeltem a kezem, de elkapta.
- Kevés vagy te ehhez kis csillag –mondta és kacsintott.
- Ne beszélj így vele –termett mellettem Patrik és láttam rajta, hogy mindjárt neki megy Liamnek.
- Hagyd –szabadítottam ki a kezem Liam szorításából és visszatartásként Patrik elé tettem.
Otthagytuk Liamet, vagyis csak hagytuk volna, de utánunk szólt:
- Szóval a csajod mondja meg mit csinálj? –flegmázott és felnevetett.
Több nem is kellett Patriknak, rávetette magát. Felsikítottam, majd lényegében sokkot kaptam. A kanapén ütötték egymást, én pedig tehetetlenül álltam mellettük, zokogtam és üvöltöttem, hogy hagyják abba, de nem hallgattak rám, viszont a többiek meghallottak és kijöttek a szobáikból. Először nem értették mi a baj, de miután hangos csörömpöléssel tört darabokra az üveg előszobaasztal a verekedő fiúk alatt, leesett nekik. Ugrottak és nagy nehezen, de szétszedték őket. Liam szemöldöke felszakadt, Patrik szája vérzett és mindkettőjüket vörös foltok borították.
- Ti normálisak vagytok? –üvöltötte Zayn, aki Louisval együtt Liamet fogta le.
- Most már elengedhettek –szólt rá Patrik Niallre és Harryre, eleget tettek a kérésnek.
Még mindig a sokk hatása alatt álltam és bámultam őket.
- Jen –fordított maga felé Eleanor, a vállába fúrtam az arcom, úgy sírtam tovább.
- Kicsim én úgy, sajnálom.
- Én nem akartam Jeni.
Hallottam a két srác hangját egyszerre a hátam mögül, majd egy kéz csúszott a vállamra.
- Hagyjatok! –rántottam egyet a vállamon és kiszaladtam a bejárati ajtón.
Futottam ahogy csak bírtam, hogy mire kiérnek ne lássanak, fogalmuk se legyen merre vagyok. És sikerült is elérnem a célom, eleinte halkan, de hallottam ahogy a nevem kiabálják, aztán ez is egyre halkult, végül semmit se hallottam. Végül megálltam valahol. Egy rozsdás, használatlan fémből készült játékokkal teli játszótéren találtam magam. A csúszda ketté volt törve, csak úgy lógott a semmibe, gondolom a másik felét már valaki elvitte, a hintákat vagy leszerelték, vagy a felük leszakadt, a mászókákat ellepte a rozsda és a por. A játszótér mellett volt egy elkerített kosárpálya, kosár nélküli palánkokkal, és egy leeresztett kosárlabdával. Furcsa látvány volt az elhagyatott játszótér. Le akartam ülni valahova, de még a padok sem voltak olyan állapotban, hogy odaülhetnék. A homokozó volt az egyetlen, ami épnek mondható volt, így leültem a közepére. Miért is ne? Ha máskor nem is, de most hatalmas szükségem volt arra, hogy ismét kisgyerek lehessek, mikor semmi gondom nem volt. Félköröket alkotva kezeimmel belenyomtam őket az enyhén hűvös homokba, mialatt könnyeim lassan tócsát alkotva hullottak az ölembe. Két kezemet összehúztam magam előtt, egy homokbuckát alkotva, ezt még egypárszor megismételtem, így egyre nagyobb és nagyobb lett a buckám, amiből várat szándékoztam formálni.
Eszembe jutott pár emlék a gyerekkoromból. Mikor még nem volt se Patrik, se One Direction, tehát Liam se. Amikor nem voltak pasik se, csak Leila volt nekem. Amikor még velem volt, együtt futkároztunk az utcában, sötétedésig. Amikor kinevettük a fiúkat, milyen hülyék és nem szerelmesek voltunk beléjük, amikor csodálkoztunk, hogy képesek verekedni, és nem sírtunk, mert egymást püfölik.
Közben hatalmasra nőtt a kis buckám, ülve már a fejemig ért, már csak a szélességén kellett segíteni mielőtt formálni kezdeném.
Emlékszem, hogy Lei és én biciklivel kergettük egymást, aztán anyukája ránk szólt, hogy ideje lenne hazamenni, barátnőm odateker anyukájához, én pedig haza, úgy egy utcával arrébb, de ahol ők álltak onnan pontosan rálehetett látni a házunkra. Mikor betoltam a biciklit a kertbe, hátra néztem és ők még mindig ott álltak, várták, hogy biztonságban hazaérek-e. Leparkoltam a cangámmal és berohantam a házba, anya a konyhában épp vacsit készített.
- Megjöttem! –üvöltöttem.
- Szia kicsim –mosolygott rám.
- Szia anya, szia húgi –öleltem át anyu gömbölyödő pocakját –na mikor jössz már ki onnan? –bökdöstem a pici lakhelyét.
- Nem sokára –mosolygott rám anya.
Most már nem a srácok verekedése miatt sírtam, nem, azt már lényegében el is felejtettem, most már az emlékek miatt folytak a könnyeim. Felálltam, hogy megcsodáljam a dombocskám.
- Hogy ebből, hogyan lesz vár? –mosolyra húzva számat kérdeztem magamtól, majd letöröltem egy könnycseppet.
Visszaültem és elkezdtem formálni a homokkupacot.
Most nem a gyerekkori emlékek törtek rám, hanem sokkal közelebbiek, amik egy valaminek voltak a következményei, annak, hogy hazarepültem. A rengeteg átsírt éjszaka, a magányosan eltöltött órák. Annyira befordultam, hogy sokáig senkit sem engedtem közel magamhoz, még a szüleimmel is alig kommunikáltam. Alig vártam, hogy Leila végre hazajöjjön és végre legyen valaki akinek kisírhatom minden bajom, mekkora pofára esés volt, mikor kiderül, hogy ez nem lesz így és ő kint marad. Innentől kezdve még inkább egyedül éreztem magam, olyan voltam, mint egy élettelen test, aki csak akkor beszél, ha nagyon muszáj. Emlékszem Virág volt az első és Patrikig az egyetlen akit közel engedtem magamhoz. Virág az osztálytársam és egyben a padtársam is volt, miután Leila már nem tudta betölteni ezt a posztot. Eleinte csak köszöntünk egymásnak, semmi több, de aztán együtt kellett készítenünk egy prezentációt angolra, ezért szinte minden nap nálunk volt. Először elviselte, hogy mindenre csak bólintottam vagy megráztam a fejem, aztán megunta.
- Figyelj Jeni, tudom, hogy nem vagyunk világi haverok, viszont látom rajtad, hogy baj van, mindenki látja és tudnod kell, hogy nekem elmondhatod. Persze megértem, ha nem tartozik rám, vagy csak nem akarsz beszélni róla, de hidd el sokkal könnyebb, ha valakinek eltudod panaszolni a gondjaid.
És én addig a pillanatig bírtam, minden kiszakadt belőlem és Virágra zúdítottam. Sokat köszönhetek neki, ha még sokáig elfojtom, beleroppanok.
Tényleg, fel kéne hívnom Virágot, mióta eljöttünk nem is beszéltem vele.
Felugrottam és a zsebeimet tapogatva kutattam a mobilom után, idő kellett mire rájöttem, hogy otthon hagytam, talán jobb is, mert így legalább a többiek sem tudnak zaklatni.
A homokbuckám kezdett hasonlítani egy várféleségre. Egy vékony bottal ablakokat és egy hatalmas kaput formáltam, kézzel kivájtam az árkot és kialakította 4 tornyot is. Végeztem, egész jóra sikerült, emiatt kicsit bántam, hogy nincs nálam a telóm és nem tudom megörökíteni. Közben szépen rám is sötétedett, csak a játszóteret körbevevő utcalámpák adtak egy kis halvány fényt. Így hát elindultam a srácok rezidenciája felé, csak az volt a gond, hogy fogalmam sem volt merre is kéne mennem. Kikeveredtem egy viszonylag gazdagnak tűnő utcába, hisz hatalmas kertes házakkal volt tele. Ismerősnek tűnt, de valahogy mégse, valószínűleg azért, mert a fiúk háza is hasonló környéken van, csak sajnos nem itt. Pénzem sem volt, hogy esetleg elmenjek taxival, vagy valami, ezért megpróbáltam kikeveredni a város életteltelibb részére, hát ha valaki útba igazít. Sikerült is kitalálnom a nyüzsgő utcákra, de nem tudtam a címet, így a kérdésemre, hogy „Elnézést, nem tudja merre lakik a One Direction?” a nem rajongóktól általában olyasmi válaszokat kaptam, mint az „Őrült rajongóként akarja őket zaklatni?” vagy „Ilyen mocskos ruhában akar odaállítani?” utaltak a homoktól koszos ruháimra. A Directionerek pedig lényegében szemberöhögtek, vagy lenéztek mivel „én dobtam Liamet.” Ó, ha tudnának mindent, talán túl se éltem volna az utat.
Már kezdtem volna feladni, hogy valaha is visszatalálok és már a kétségbeesés szélén jártam, mikor sikításra lettem figyelmes. Éreztem, hogy megmenekültem. Elindultam a hang irányába, de mielőtt megláthattam volna a lány csapatot valaki belém jött, amitől a földre zuhantam.
- Hééj –kiáltottam utána.
Fellökőm megfordult, majd miután felismert fel is segített.
- Jól vagy? –nézett végig rajtam.
- Most már nem –lenézően végigmértem Liamet.
- Mi bajod? –kérdezte, mialatt berángatott egy kisebb utcába a rajongók elől.
- Szerinted? –dőltem neki a falnak.
- Patrik jött nekem –védekezett.
- Tudom, rá is dühös vagyok, de mondjuk ha normálisan viselkedsz nem megy neked.
- Ch –forgatta a szemeit.
- Hát oké. És ő most hol van? –érdeklődtem.
- Téged keres, ahogy én is azt tettem, és ahogy mindenki más is –emelte a füléhez mobilját.
- Értem. Kit hívsz?
- Harryt, szólok, hogy megtaláltalak.
Bólintottam.
Lassan elindultunk a kocsija felé.
- Egyébként mitől lettél ilyen koszos? –kérdezte, kinyitva nekem az anyósülés felőli ajtót.
- Hosszú történet –szálltam be.
Megkerülte a kocsit és beült mellém.
- Időm, mint a tenger.
És elmeséltem neki mindent. Na jó, nem mindent, csak azt amit csináltam, azt már nem, hogy zokogva törtek rám az emlékek. Éppen mutattam mekkorára sikerült a váram, rám pillantott a volán mögül és hatalmasra nyíltak a szemei.
- Azonnal vedd le a kötést! –utasított.
- Minek? –meredtem a csuklómra.
- Tiszta mocsok, elfertőződik a sebed.
- Igazad lehet –tekertem le a nem is olyan rég még fehér textil darabot, szabaddá téve az áthúzott tetoválásomat.
Megpillantva lesütöttem a szemem és elfordítottam a kezem, hogy ne látszódjon.